Második évem egyre kellemesebben és kellemesebben telt barátaim jóvoltából, azonban a harmadik maga volt a pokol. Több szempontból is. Jól tudtam, hogy YoonGi családi gondokkal küzd és ez a második évre egészen elhatalmasodott. A szülei már nem voltak hajlandóak a tanulmányai megfizetésére, így saját költségére igyekezett alakítani valamit, majd nem bírta és végül kudarcot vallott. Ez volt az utolsó éve, de képtelen volt tartani magát. Elérte, hogy kirúgják. Nem csak az oktatási intézményükből, hanem otthonról is. Nem tudtam mit tehetnék. Magamhoz nem hívhattam, pénzem nem volt, hogy kölcsönadjak neki, de igyekeztem támogatni őt, ahogy csak tudtam és a többieket is erre ösztönöztem. Ami azt illeti ők egy idő után kicsit már kezdtek elbizonytalanodni, én azonban nem engedtem. A kezdetek óta küzdök ezért az egyénért és nem fogom feladni pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne a segítségre. A barátom volt, szinte a testvérem. Figyeltem és vigyáztam rá, míg tudtam. Aztán egy nap összedőlt minden körülöttem. A suliból hazafelé siettem, hogy miután lepakoltam meglátogassam YoonGit, de az a látogatás soha sem történt meg. Az utcába érve egyre idegesebb lettem, ahogy megláttam a gomolygó füstöt. Rengetegen gyűltek össze aznap, hogy elszörnyedve nézzék egy szegény család otthonának megsemmisülését. A tűzoltóság is kis időn belül megérkezett a rendőrséggel és a mentősökkel kézen fogva. A tüzet eloltották, de a családi létesítményből mindössze hamu maradt és nem csak abból. Aznap elvesztettem a házat, amiben gyerekkorom óta éltem, de ami fontosabb elveszítettem az embereket, akiknek az életemet köszönhettem, és akik a legközelebb álltak hozzám e világon, a szüleimet. A válasz itt is ugyan az volt, ami Hyun halálakor. Egyszerű baleset. Akkor rájöttem, hogy a csatlakozásommal a Bangtan osztaghoz egyben azt is aláírtam, hogy mindössze egy családom lehet és az nem vér szerinti. Mindenki más halál fia. Közel lenni valakihez egyet jelent a halálos ítélete megírásával. Kiderült, hogy csapatunk többi tagjának családja is nagy részben oda veszett az idő folyamán. Van kinek a belépés előtt, van kinek utána. Azonban egy dolog összeköt. A bosszú és az igazságvágyunk. A valódi indok amiért beszerveztek nem csak a képességeim voltak, hanem az a tény is, hogy a bátyám egy áldozat volt. Pontosan úgy, ahogyan NamJoon apja, az elnök anyja, Jimin nővére vagy HoSeok nagyapja. TaeHyung egy más indokot birtokolhatott magáénak a Jiminnel való túl szoros barátságán kívül, de mivel elárulni senki nem volt hajlandó, így ezt azóta is titok övezi. Azt azonban, hogy hogy kapcsolódott mindehhez YoonGi azóta sem értem. Mindenesetre egy ideig próbáltam hanyagolni a vele való érintkezést. Nem bírnám elviselni, ha ő is meghalna. Elég embert veszítettem már el. Azonban végül kiderült, hogy cselekedetem nem volt a legjobb ötlet. Míg megbújva próbáltuk életben tartani, ő piszkos ügyletekbe kezdett. Senki szavára nem hallgatva ment bele a rosszba. Nem engedhettem. Aztán csapdába csalt és harcba küldött. Kicsit csalódtam, de a megnyugvás nagyobb volt szívemben. Míg őt biztonságban tudom, addig akárhány banditával, stricivel és drogfutárral leszámolok. Ami azt illeti nem is volt olyan nehéz. A képességeim az évek alatt egészen jól fejlődtek, így nem okozott különösebb problémát elbánni pár középszintű bűnözővel. Az ügy után viszont YoonGi eltűnt. Mintha csak a föld nyelte volna el. Féltem, hogy megölték miattunk. Inszomniás lettem, így hogy nem tudhattam biztonságban őt. Nem keveset szenvedtem az évek alatt és elvesztetem több számomra fontos személyt. Érte harcolni fogok. Ez az ígéretem örökre szóljon.
-Megölték a szüleidet? - döbbent le megtorpanva, mire bólintottam.
- Erről én miért nem tudok?
-Ez akkoriban történt, amikor egyre romlani kezdtek a dolgaid, így lehetőségem sem volt rá, hogy elmondjam. Ráadásul akkoriban igyekeztem távol maradni tőled. Ha téged is megölnének nem tudom mi lenne velem. - vallottam őszintén.
-Hiszen itt a 'családod'. - utalt az öt lököttre odabent.
-Hidd el én szeretem őket, de amit irántad érzek az erősebb. Olyan vagy akár a testvérem. Nem akarom ismét elveszteni a bátyám. - szorítottam meg kezét.
-Ütődött dongsaeng. Nem fogok meghalni. Szívósabb vagyok én annál. Te is tudod, hogy olyan vagyok akár egy csótány. Még az atomháborút is túlélném, vagy túlaludnám. - rötyögött fel.
-Túl sokat aggódsz. Nemhogy inkább megtanítanál arra amiket tudsz. Nem fogom elhagyni se a csapatot, se téged. Egyébként sem lenne hová mennem és mit tennem, de a belépést mégis leginkább miattad választottam. Egyszer már benne hagytalak a szarban, pedig te mindig mellettem álltál. Szeretném bebizonyítani, hogy számíthatsz rám és, hogy kiérdemeltelek téged, és őket is. Ígérem életben maradok míg csak szeretnéd. Rendben? - fordult felém bizakodón, szavai viccesen csengtek mégis őszintén szóltak. Nem mintha nem kedvelném én a bunkó, odamondogató oldalát, de ez is kifejezetten tetszetős. Mindig meg tud nyugtatni. Igazából nem akarom, hogy elmenjen és itt hagyjon minket, csak kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet ha itt van. Bár ha jobban belegondolok, ha a közelünkben marad mégis csak több esélye van túlélni, nem? De azért valóban nem ártana megtanítani neki pár dolgot. Szeretném minél nagyobb biztonságban tudni. Hyunra se vigyáztam eléggé, pedig éreztem, hogy bajba került. Még egyszer nem vétek ekkora hibát.
-Min YoonGi mostantól a teljes személyi védelemnyújtásomat élvezheted. - jelentettem ki katonásan, mire a felettem álló szúrós szemeket meresztett rám.
-Védtelen hölgynek nézek ki?! Tökfej. - lökött a vízbe.
-Na, de Hyung! - sétált el otthagyva a bőrömet simogató langyos folyadék társaságában.
-Csak szólok láttam a közelben egy szarvasbogarat, de nehogy összehugyozd magad tőle. Ezt a vizet senki sem takarítja. - kiáltotta még hallómezőn belül. Remélem viccelt. Aztán kiderült, hogy nem....
A végszava vicces volt, de hibát vétettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése