Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop IV. 3/3

Második évem egyre kellemesebben és kellemesebben telt barátaim jóvoltából, azonban a harmadik maga volt a pokol. Több szempontból is. Jól tudtam, hogy YoonGi családi gondokkal küzd és ez a második évre egészen elhatalmasodott. A szülei már nem voltak hajlandóak a tanulmányai megfizetésére, így saját költségére igyekezett alakítani valamit, majd nem bírta és végül kudarcot vallott. Ez volt az utolsó éve, de képtelen volt tartani magát. Elérte, hogy kirúgják. Nem csak az oktatási intézményükből, hanem otthonról is. Nem tudtam mit tehetnék. Magamhoz nem hívhattam, pénzem nem volt, hogy kölcsönadjak neki, de igyekeztem támogatni őt, ahogy csak tudtam és a többieket is erre ösztönöztem. Ami azt illeti ők egy idő után kicsit már kezdtek elbizonytalanodni, én azonban nem engedtem. A kezdetek óta küzdök ezért az egyénért és nem fogom feladni pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne a segítségre. A barátom volt, szinte a testvérem. Figyeltem és vigyáztam rá, míg tudtam. Aztán egy nap összedőlt minden körülöttem. A suliból hazafelé siettem, hogy miután lepakoltam meglátogassam YoonGit, de az a látogatás soha sem történt meg. Az utcába érve egyre idegesebb lettem, ahogy megláttam a gomolygó füstöt. Rengetegen gyűltek össze aznap, hogy elszörnyedve nézzék egy szegény család otthonának megsemmisülését. A tűzoltóság is kis időn belül megérkezett a rendőrséggel és a mentősökkel kézen fogva. A tüzet eloltották, de a családi létesítményből mindössze hamu maradt és nem csak abból. Aznap elvesztettem a házat, amiben gyerekkorom óta éltem, de ami fontosabb elveszítettem az embereket, akiknek az életemet köszönhettem, és akik a legközelebb álltak hozzám e világon, a szüleimet. A válasz itt is ugyan az volt, ami Hyun halálakor. Egyszerű baleset. Akkor rájöttem, hogy a csatlakozásommal a Bangtan osztaghoz egyben azt is aláírtam, hogy mindössze egy családom lehet és az nem vér szerinti. Mindenki más halál fia. Közel lenni valakihez egyet jelent a halálos ítélete megírásával. Kiderült, hogy csapatunk többi tagjának családja is nagy részben oda veszett az idő folyamán. Van kinek a belépés előtt, van kinek utána. Azonban egy dolog összeköt. A bosszú és az igazságvágyunk. A valódi indok amiért beszerveztek nem csak a képességeim voltak, hanem az a tény is, hogy a bátyám egy áldozat volt. Pontosan úgy, ahogyan NamJoon apja, az elnök anyja, Jimin nővére vagy HoSeok nagyapja. TaeHyung egy más indokot birtokolhatott magáénak a Jiminnel való túl szoros barátságán kívül, de mivel elárulni senki nem volt hajlandó, így ezt azóta is titok övezi. Azt azonban, hogy hogy kapcsolódott mindehhez YoonGi azóta sem értem. Mindenesetre egy ideig próbáltam hanyagolni a vele való érintkezést. Nem bírnám elviselni, ha ő is meghalna. Elég embert veszítettem már el. Azonban végül kiderült, hogy cselekedetem nem volt a legjobb ötlet. Míg megbújva próbáltuk életben tartani, ő piszkos ügyletekbe kezdett. Senki szavára nem hallgatva ment bele a rosszba. Nem engedhettem. Aztán csapdába csalt és harcba küldött. Kicsit csalódtam, de a megnyugvás nagyobb volt szívemben. Míg őt biztonságban tudom, addig akárhány banditával, stricivel és drogfutárral leszámolok. Ami azt illeti nem is volt olyan nehéz. A képességeim az évek alatt egészen jól fejlődtek, így nem okozott különösebb problémát elbánni pár középszintű bűnözővel. Az ügy után viszont YoonGi eltűnt. Mintha csak a föld nyelte volna el. Féltem, hogy megölték miattunk. Inszomniás lettem, így hogy nem tudhattam biztonságban őt. Nem keveset szenvedtem az évek alatt és elvesztetem több számomra fontos személyt. Érte harcolni fogok. Ez az ígéretem örökre szóljon.


-Megölték a szüleidet? - döbbent le megtorpanva, mire bólintottam. - Erről én miért nem tudok?
-Ez akkoriban történt, amikor egyre romlani kezdtek a dolgaid, így lehetőségem sem volt rá, hogy elmondjam. Ráadásul akkoriban igyekeztem távol maradni tőled. Ha téged is megölnének nem tudom mi lenne velem. - vallottam őszintén.
-Hiszen itt a 'családod'. - utalt az öt lököttre odabent.
-Hidd el én szeretem őket, de amit irántad érzek az erősebb. Olyan vagy akár a testvérem. Nem akarom ismét elveszteni a bátyám. - szorítottam meg kezét.
-Ütődött dongsaeng. Nem fogok meghalni. Szívósabb vagyok én annál. Te is tudod, hogy olyan vagyok akár egy csótány. Még az atomháborút is túlélném, vagy túlaludnám. - rötyögött fel. -Túl sokat aggódsz. Nemhogy inkább megtanítanál arra amiket tudsz. Nem fogom elhagyni se a csapatot, se téged. Egyébként sem lenne hová mennem és mit tennem, de a belépést mégis leginkább miattad választottam. Egyszer már benne hagytalak a szarban, pedig te mindig mellettem álltál. Szeretném bebizonyítani, hogy számíthatsz rám és, hogy kiérdemeltelek téged, és őket is. Ígérem életben maradok míg csak szeretnéd. Rendben? - fordult felém bizakodón, szavai viccesen csengtek mégis őszintén szóltak. Nem mintha nem kedvelném én a bunkó, odamondogató oldalát, de ez is kifejezetten tetszetős. Mindig meg tud nyugtatni. Igazából nem akarom, hogy elmenjen és itt hagyjon minket, csak kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet ha itt van. Bár ha jobban belegondolok, ha a közelünkben marad mégis csak több esélye van túlélni, nem? De azért valóban nem ártana megtanítani neki pár dolgot. Szeretném minél nagyobb biztonságban tudni. Hyunra se vigyáztam eléggé, pedig éreztem, hogy bajba került. Még egyszer nem vétek ekkora hibát.

-Min YoonGi mostantól a teljes személyi védelemnyújtásomat élvezheted. - jelentettem ki katonásan, mire a felettem álló szúrós szemeket meresztett rám.
-Védtelen hölgynek nézek ki?! Tökfej. - lökött a vízbe.
-Na, de Hyung! - sétált el otthagyva a bőrömet simogató langyos folyadék társaságában.
-Csak szólok láttam a közelben egy szarvasbogarat, de nehogy összehugyozd magad tőle. Ezt a vizet senki sem takarítja. - kiáltotta még hallómezőn belül. Remélem viccelt. Aztán kiderült, hogy nem....
A végszava vicces volt, de hibát vétettem.

Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop IV. 2/3

-Hééé, YoonGi Hyung éreztem, hogy itt találkozni fogunk. - karoltam át az előttem álló morcos felsőbb éves vállát az oktatási intézmény ajtaja előtt.
-Na, ne mond. - fintorodott el. Mogorva volt, mint mindig.
-Most komolyan, nem tudnál legalább egyszer kedvesen hozzám szólni? - háborodtam fel viselkedésén.
-Ha nem tetszik, ne gyere a közelembe. Egyébként elvárom a tiszteletet taknyos! - indult meg faképnél hagyva engem, de most az egyszer nem hagytam annyiban.
-Milyen tiszteletet? Egy bunkó paraszt vagy. Ráadásul még törpe is. - vágtam a fejéhez mire vigyorogva visszafordult.
-Három másodpercet kapsz, hogy eltűnj, vagy kirugdosom belőled azt a megszámolásra is kevés tesztoszteront, ami a szervezetedben megtalálható. - fenyegetett meg olyan arccal, hogy jobban megijedtem tőle, mint mikor a pisztolyt szegezték rám. Ez a srác maga az ördög. Nem lehetséges, hogy a családja azért bánik úgy vele, mert a pokolból származik? A sátán fia. Apasági tesztet ide. Brr. Elhúztam a csíkot egy riadt tekintet kíséretében, de nem ez volt az utolsó, hogy engem látott. Abban biztos lehet. Rászálltam. Folyton zaklattam, nem sok sikerrel. Nagy általánosságban a "beszélgetéseink" vége vagy azzal zárult, hogy ott hagyott, vagy azzal, hogy megfenyegetett, így nekem kellett eltűnnöm. Aish, milyen bajos srác. Azt hittem egyszerűbb lesz ez a feladat, de tévedtem. Igaza volt a sunbaenimeknek. Egy évig próbálkoztam, de hiába. Ez alatt azonban azt is felfedezhettem mivel is foglalkozunk mi úgymond igazságharcosok. Aztán a nyári iskola vége felé feladtam. Tudom nevetséges, hogy ott kötöttem ki ahol, de megmagyarázom. A csoportunk bevállalta, hogy besegít a nyári iskolai feladatokban, ez az indok amiért itt vagyok. Soha nem lennék olyan felelőtlen, hogy megbuktassam magam. Másokkal ellentétben. Azonban az utolsó napon elszakadt a cérna. Senki sem bántott, de éreztem, hogy megszóltak. Éreztem magamon az elítélő pillantásokat, amiért velük vagyok és amiért ilyen vagyok. Persze stréber voltam, dinkákkal lógtam, vagyis inkább dinkáknak kinéző zsenikkel. A szüleim folyton ellenőriztek és a tanárok eléggé kedveltek. Ezekből kifolyólag érthető, ha nem voltam nepszerű, nem? Kiskoromban sem volt ám ez másként, a szüleimet leszámítva, de akkoriban volt egy támaszom, akit már soha nem kaphatok vissza. A pince sötétjében öntöttem ki a szívem a csendnek. Akkor már a bogarak sem érdekeltek, sem a por vagy a piszok. Fájt a szívem és ezt semmi sem enyhíthette, vagy másíthatta meg. Szétestem. Úgy hittem mindenki hazament kis csoportunk tagjai közül, de az ajtó lassan elhúzódott és enyhe sárga fény szűrődött be a rumlis helységbe. Először meg sem mertem fordulni, majd gyorsan szemeim kezdtem törölgetni és lassan hátrafordultam.
-Azt hittem már mindenki hazament. - szólaltam fel taknyosan, magam leleplezve egy pillanat törtrésze alatt.
-Ugye tudod, hogy még többet fognak basztatni, ha valaki rád talál itt így? - lépett közelebb az a személy, kinek érkezésére álmomban sem számítottam volna.
-Mit keresel itt? Erre nem is jár senki, akinek van esze. Jöttél gúnyolódni rajtam? - raktam karba kezeim elfordulva.
-Te mégis itt vagy, nem? Ahogyan múltkor is itt voltál. Tudom, hogy itt lógtok azokkal a szerencsétlenekkel. Nem is értem miért,  meg lehet itt pusztulni ettől a rengeteg portól. - foglalt helyet mellettem a földön.
-Akkor meg francért raktad le a segged? Nehogy azt mond, hogy maradni akarsz. - húztam fel szemöldököm.
-Ha már megkérdezted. - feküdt el kényelmesen és csukta le szemeit.
-Viccelsz? Az előbb még itt panaszkodtál, most meg lefekszel aludni? És még az én barátaim a bolondok. - hitetlenkedtem.
-Tulajdonképpen miattad jöttem. - nyitotta ki egyik szemét rám nézve. Miattam? Értetlenkedve néztem felé, mire feltápászkodott.
-A bőgésed megzavarta az alvásom, így gondoltam lejövök elhallgattatni téged. - válaszolt őszintén. El is felejtettem, hogy a pinceablak mellett szokott csendes pihenőt tartani. Na de mégis, hogy van az, hogy a megbeszéléseinket nem hallja meg, de ha én halkan elkezdek pityeregni az máris orbitális hangzavarnak hangzik? Ennyire nem sírok hangosan.
-Csak, hogy tisztázzuk nem sírtam csak könnyezett a szemem a sok portól. - igyekeztem kimagyarázni magam, nem mintha olyannak tűnt volna, aki elhiszi.
-Azért adtál ki hozzá hangokat is, mi? - szurkálódott. -Mindketten tudjuk, hogy egy túlérzékeny kisgyerek vagy.
-Kuss. Nem sírtam. - ordítottam rá és újra megeredtek könnyeim. Képtelen voltam abbahagyni, megindult és az istenért sem akart elállni. A szívtelen felsőbb éves társam csak bámult engem sokkolódott fejjel, majd hirtelen magához vont. Ácsi. Ez itt komolyan Min YoonGi, vagy valaki gúnyt próbál űzni belőlem?
-Tudom, hogy fájdalmas, ha bántanak. Nem baj ha sírsz. Csak nyugodtan. - simogatta fejem és szavai hallatán lélegzetem is elállt. Ez biztos hogy nem ő. Ő nem ilyen figyelmes. Elvitték volna az űrlények és kimosták az agyát? Vagy tán a társaim voltak?
Rengeteg vizet vesztettem azon a napon, de volt valami amivel gazdagodtam is. Az emlékek és az ő közelsége. Este felé még mindig ott csöveltünk abban a dohos pincében. Ő a földön ült én pedig az ölébe hajtva fejem terültem el a padlón. Sokkalta jobban éreztem magam a karjaiban. Akkor jöttem rá igazán miért is érzem olyan közelinek ezt. Pont olyan, mint Hyun.
-Ha erről bárkinek egy szót is szólsz, a következő tesiórán már a lányöltöző népességét fogod gyarapítani, értve? - fenyített meg ismételten.
-Értettem. - nevettem el magam, mire megsimogatta fejem.
Az az este egy fordulópont volt a kapcsolatunkban. Lehetőséget kaptam, hogy megismerhessem kicsit jobban az igazi Min YoonGit és meg kell mondanom nem csalódtam. Remek fickó. Intelligens, tehetséges, humoros és törődő. Végül még arra is sikerült rávennem, hogy velünk lógjon. Igaz az ügyleteinkről nem volt tudomása és folyton csak egyedül gubbasztott egy sarokban, de ott volt és ez nekem mindennél többet jelentett. Úgy éreztem jó irányba haladok. Aztán jött csak a neheze...

-Miért? - értetlenkedett.
-Hyung, amikor beléptem a szándékaim jók voltak. Jót akartam elsősorban neked, másod sorban mindenki másnak. Azonban ez teljesen más, mint amire abban az időben számítottam. Nem akarom kockáztatni az életed. Fontos vagy nekem. Nem akarom, hogy te is meghalj. - sírtam el magam.
-Én is? Miért ki halt meg? - emelte meg állam, hogy szemeimbe nézhessen.
-A középiskolai éveim elkezdése előtt a bátyám életét vesztette egy állítólagos balesetben. A rendőrségnek meggyőződése, hogy véletlen szerencsétlenség volt, de nincs igazuk. JungHyun-t meggyilkolták, amikor tizenkilenc éves volt. - vezettem be életem bűntény sorozatába.
-Aztán mégis miért vagy olyan biztos abban, hogy a zsernyákok tévednek? Azt meg tegyük hozzá, akkor még benne se voltál ebben a csapatban. Semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. - magyarázott hitetlenül.
-Hyung! Néhány bandita megölte a bátyámat. A saját szememmel láttam. Nem engedhetem, hogy veled is ez történjen.
-Te is ott voltál? Még szerencse, hogy veled nem tettek semmit.- lépett működésbe aggódó énje. Aigo, miért nem képes felfogni amit mondani próbálok neki?
-Itt nem ez a lényeg. Vissza kell utasítanod az ajánlatot. Azonnal. Menj. - lökdöstem.
-Eddig nem azt akartad, hogy veletek maradjak? Most meg elküldenél? - kötekedett.
-Csak a biztonságod érdekében. Ki se lettél képezve. Amilyen béna vagy, nem is menne. A testi erőd zéró. - aláztam le annak érdekében, hogy feladja.
-Valami nagy baj van a fejecskéddel. Eddig engedtem neked mindenben, de ebben most nem fogok. Nem űzhetsz el és majd meglátod. Le foglak győzni téged és a nagy seggű haverodat is. Pofátlan csitri. - kapta fel a vizet. Azt hiszem túllőttem a célon. Viharzott volna el, de megfogtam csuklóját és hozzá nyomtam fejem szeretetteljesen.
-Hyung, az a banda nem csak a bátyámat ölte meg, hanem egészen pontosan két éve a családomat is. - súgtam fájdalommal telin.

Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop IV. 1/3

Még csak épp hasadni kezdett a hajnal, amikor szemeim megnyitották előttem a világot. Nem tudtam aludni. Valami nem hagyott. A friss levegő mellett döntve indultam meg a nem messze álló móló felé, hol már ott üldögélt egy eldönthetetlen alak. Az idő ködös volt, szellős, kellemes és egyben gyönyörű. A kedvenc napszakom és időjárásom. Minő csodálni való kép és a közepében a személy, aki miatt itt lehetek. Görnyedt háttal, gondterheltem kémlelte a vizet, míg háta mögé kerülve meg nem szólítottam. Felém tekintve szemeiben fény csillant, hívogató világosság, ugyanakkor mégis taszító. Valami nincs rendben, de sejtelmem sem volt mi lehet az. Bűntudata lenne?
-Mi a baj? - néztem szemeibe, elhelyezkedve mellette.
-Sajnálom. - hangzott fel szívből jövően bocsánatkérése.
-Kookie...


-Végre, hogy bevánszorogtatok. YoonGi, beszélnünk kell! - szólított fel a vezér.
-Miről is? - vettem fel megszokott stílusom.
-Hyung, kérlek ülj le. Ez most fontos. - pillanott felém kérlelőn a legfiatalabb, mire nem tudtam nemet mondani. Engedelmeskedtem hát.
-YoonGi. Amit most megosztunk veled, azt titokban kell tartanod mindenki előtt! Megértetted? - bizalmaskodtak.
-Mi van, megöltetek valakit? - rötyögtem fel, mire mind elhallgattak és egymásra néztek. -Nehogy. Eltaláltam? - örömködtem tovább.
Aztán beavattak. Ezek a srácok az elejétől fogva átvertek engem. Titokban illegális ügyeket intéznek és közben szuperhősöknek képzelik magukat. Ha azt hiszik, csak azért, mert megmentettek beállok közéjük akkor megőrültek. Van elég bajom. Nincs szükségem többre. Ráadásul több éve hazudnak nekem és elhitették velem, hogy szent, jó lélek hülye kisgyerekek. Nem hiszem el, hogy így be tudtak csapni. Csak egy dolgot nem értek. Ha ennyire felháborít ez az egész, akkor mégis miért mondtam igent nekik?
-Komolyan csatlakozol hozzánk? - döbbentek meg mind.
-Persze. Úgy sincs jobb dolgom. - vontam vállat. Nem, abszolúte nem. Miért nem tudok nemet mondani?
-Nem hiszem el. Kook-nak igaza volt. - esett le az álla a pink princenek, a maknae felé kapva fejét.
-Kook-shiinak sikerült. - vigyorgott a lóarcú. Mégis miről beszélnek? Mi sikerült neki? Kémleltem az érintettet, ki csak összehúzta magát szégyenteljesen. Mi folyik itt?
-Gratulálunk JungKook! - kapott az említett combjára a vezér.
-Már bocs, de mit is tett a kis srác? - jártam végre utána.


-Kookie, az elejétől fogva csak hazudtál nekem? - kértem ki magamnak.
-Én.. Nem akartam hazudni neked. Nem is tettem. Csak... - vált érezhetővé zavarodottsága. - Hyung, annyira bunkó voltál. Nem kedveltelek, de mégis úgy éreztem valami köt hozzád, már az elejétől kezdve. Aztán jöttek ők. Már az első napomon rám szálltak. Eszem ágában sem volt csatlakozni közéjük, még nem jöttél te. Amikor HoSeok beszélni kezdett rólad, úgy éreztem segítenem kell, így csatlakoztam. Nem hittem soha, hogy ilyen lesz. Azt mondták, ha te is közéjük állsz jobb lesz számodra. Elhittem. Kérlek bocsáss meg nekem és ne hidd, hogy csakis miattuk barátkoztam veled. Tényleg szerettelek volna megismerni és közelebb kerülni hozzád. -  könnyek csillogtak szemeiben. Azok az íriszek. Ki tudna rá haragudni? Ahhoz ő túl fontos számomra. Magam sem tudom miért.
-Ne aggódj. Te csak jót akartál. Bár kicsit röhejes, hogy képes voltál ilyenre egy vadidegen srác miatt. Még ha egy szép és kedves lány lett volna megérteném. - nevettem fel.
-Ez csak természetes. Senki sem érdemel olyan életet, amilyen neked volt. Ki lettem volna, ha nem próbálok meg segíteni? - magyarázott oktató jelleggel.
-Jól van. Ügyes fiú vagy. - simogattam meg feje búbját.
-Na, Hyung. - nyavalygott.
-Mindenesetre most már itt vagyok. Bevégezted a feladatodat és miattam sem kell aggódnod. Szóval lehetnél egy kicsit boldogabb. - kértem ki magamnak a szomorú képét.
-Hyung, lehetne egy kérésem? - hajtotta le fejét, de hangja így is tisztán szállt a légtérben.
-Mi lenne az? - kérdeztem rá.
-Megtennéd, hogy visszavonod, amit tegnap este mondtál és visszautasítod a csatlakozás ajánlatát?

Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop III. 2/2

Másnap az iskola ajtó előtt megtorpantam. Ha belépek azon az ajtón nincs visszaút, mivel mindenhol ott vannak és így is-úgy is levadásznak. Megéri ez?
A sok agyalás helyett inkább úgy határoztam lépést teszek az új életem felé. Ezen már nincs mit gondolkodni. A kocka el lett vetve. Mielőtt azonban beleszagolhattam volna a gimnázium csodálatos, stresszes, túlpumpált, izzadságszagos levegőjébe, elsőként a padló volt soron. Hátulról ugyanis elmefuttatásom közepette belém jött egy meglehetősen morcos alacsony hímnemű. Az életem áldozom érte, igazán lehetne kedvesebb. Igaz, hogy tudomása sincs róla, de hamarosan.. Hamarosan nem leszel velem ilyen rideg Min YoonGi. Erről biztosítalak! Elsétálva mellettem hagyott faképnél.
A nap további része meglehetősen zavartalanul telt, a reggeli affért leszámítva. Túl nyugodtan is. Úgy éreztem valami készülődik. Semmi zaklatás? Semmi nyuszipuszi? Igaz, csak egyetlen napom volt megtapasztalni felsőbb éveseimet, de ez a fajta csend kezdett megijeszteni. Aztán délután a szekrényemben találtam egy levelet. Azt akarták, hogy a pincébe menjek. Megőrültek ezek? Én meg az alagsor? Kizárt. Arra ugyan nem vesznek rá. Feladva a próbát indultam meg hazafelé. Azonban az a hazajutás nem is ment olyan könnyen, mint ahogyan én azt gondoltam. A bejáratnál aznap sem jutottam tovább. Bukott osztálytársaim elkaptam. Meg kell hagyni lehet, hogy a srác apró és egy igazi csajozógép, vagy minek is nevezhetném, de a fizikális ereje bőven az átlag felett van. Míg az izompacsirta törpe lecipelt a rettegett helyre, addig hű pajtása faszságok megosztásával csapta el az időt. Lehetnének ennél alacsonyabb agyi szinten? Lőjetek le! Kinyitva a titkokat rejtő ajtót nagyot néztem ahogy földet értem. Van az a mondás, hogy vigyázz mit kívánsz. Azt hiszem már értem. Három sunbaenim és egy pisztoly köszöntött a szent helyen én pedig azon gondolkodtam mikor lesz itt az ideje összehugyoznom magam a történések között. Nem gondoltam komolyan. Még élni akarok... Berezeltem. Ez pedig az arcomon is meglátszódott.
-Nyugi kölyök, ez csak egy játék pisztoly. - röhögött fel az elnök felém irányítva a fegyvert. Meghúzta a ravaszt és azt hittem elájulok. Ugye nem fognak az iskolai alagsorban megölni? Bár biztosan nem túl népszerű ez a hely a porosodó holmikat elnézve. Lehunyva szemeim vártam a halált, mikor aztán nem jött el és egy kéz megérintette vállam megugrottan.
-Nyugavér bajnok. Nem akarja itt senki a halálod. - nyugtatott az alacsonyabb. A herceg nem hazudott. Valóban egy vízipisztolytól szartam majdnem össze magam. Kellemetlen.
-Beszari. - rötyögött a magasabb.
-Úgy beszélsz mintha te nem dermedtél volna jéggé, amikor eljátszotta veled ugyan ezt. - védett be támogatója. Szóval ez itt egy bevett szokás? Ezek tényleg nem éppek. Vagy lehetséges lenne, hogy mégis azok és hiába paráztam rá a dologra?
-Akkor kezdjük. - szólalt fel az elnök jobb keze. -Töki, most vázolni fogjuk a tényállást. A te dolgod az, hogy csendben ülj és figyelj. Egy szó és megbánod azt is, hogy megszülettél. - vezetett be a zsarnokság világába. Tévedtem. Ezek tényleg zakkantak.
-A nevem Kim NamJoon, a barátaimnak csak RapMonster. Harmadéves diák vagyok és egyben a családunk vezetője. Én vagyok itt úgymond a fej. Főképpen az IQ magasságom jóvoltából. Kim SeokJin az iskola végzős diákelnöke és a jobb kezem a kezdetektől. Bárhová képes be- illetve eljuttatni minket egy kevés papírmunkával. Jung HoSeok, más néven Hope, a mi hírszerző specialistánk és A+ minősítésű ápoló. Azt a kettőt pedig már ismered. Park Jimin kitűnő akrobata és tökéletes testfelépítésével, akár egy bodyguard. Kim TaeHyung, becenevén csak V.. Gondolom eddig nem jöttél rá mi lehet az ő szerepe. Nos.. mi sem. - fejezte be, mire a mellettem álló felszólalt.
-Hé! - kérte ki magának a lenéző szavakat.
-Kim TaeHyung kiváló álcázó mester és az elektronikus technika ásza. Ez magába foglalja a szerelést, az elhelyezést, átprogramozást és bármifajta átalakítást. - javította ki magát a vezér.
-Nem gondoltad volna, mi? - bökött meg vigyorogva az érintett. Eltalálta. Valóban nem gondoltam volna. Hogy őszinte legyek, azt sem hittem, hogy az a nyurga gyerek lehet a főmufti itt. Mily meglepetések.
-Emellett itt vagy te és...
-Min YoonGi, tudom. - vágtam közbe meggondolatlanul. Franc egye a lepcses szám. Most tutira kicsinálnak.
-Ahogy mondod. - folytatta, mire felnyújtottam kezem.
-Már elnézést, de nem úgy volt, hogy ha közbe szólok akkor megbánom azt is, hogy megszülettem? Nem maradt ki véletlenül az a rész? - érdeklődtem. A saját síromat ásom, de miért? Elvigyorodtak.
-Elhitted? Ez édes. - nevettek fel mind. -Én megmondtam. Ez mindig bejön. - bizonygatta az elnöknek, akivel úgy tűnt valóban egészen közeli viszonyt ápolnak.
-Szóval itt vagy te és YoonGi. Veled úgy tűnik egészen könnyű dolgunk volt, valamilyen oknál fogva, de ő reménytelen. Nincs olyan nap, amikor nem magába zárkózva szarik a világra. Két teljes éve igyekszünk kimenteni a saját bugyraiból, de eddig egyszer sem jártunk sikerrel.
-Megcsinálom. - ugrottam gyorsan a lehetőségre.
-Micsodát? - fordult felém a rangidős.
-Elintézem, hogy Min YoonGi becsatlakozzon közénk. - vállaltam el életem feladatát, mire azóta várok, mióta tegnap a remény bevezetett, amibe nem lett volna jogosultsága.
-Ugyan. Ha nekünk nem sikerült, miből gondolod, hogy te sikerrel járnál? Hiszen te magad mondtad, hogy egy bunkó. - idézte fel múltbéli gondolataimat hitetlenkedve a szörny.
-Meglehet, hogy egy kibírhatatlan seggfejnek tartom, de meg van rá az okom, amiért hajlandó vagyok bevállalni ezt az ügyet. Nem mellesleg az, hogy nektek nem jött össze, engem miben akadályoz? - vigyorogtam ezúttal én rájuk.
-De merész lett valaki. - incselkedett a legkisebb.
-Viszont.. megtudhatnám mi szükségetek van ránk? - kértem felőlünk is helyzetjelentést.
-Jungkook, te egy kitűnő fizikummal megáldott elsős vagy, aki jeleskedik szinte minden sportban és könnyen sajátítja el a harcművészeteket. Emellett a kémiai, művészeti és egyéb tudásod a hasznunkra lehet. De minek is magyarázom. Hiszen, ha jól tudom tegnap J-Hope már bevezetett a tudástárházunkba veled kapcsolatban. - fedte fel velem való céljukat az elnök.
-És mi a helyzet vele? - informálódtam higgadtan, pedig ez a része ezerszer jobban érdekelt, mint bármely másik.
-Min YoonGi. Hamarosan felnőtt korba lépő végzős, borzalmas személyiséggel és még annál is megrázóbb családi háttérrel. Minden sorscsapás ellenére igen értékes személy. Mentálisan megedződött az évek alatt, a tudása utcai területen messze meghaladja a korosztályát. Bármilyen életkörülmények között képes életben maradni. A meggyőző képessége kivételes, leszámítva a hozzá közel állókkal. Igaz mindezek ellenére testileg lenne még mit edzeni rajta. Beszédember. - mutatta be nekem célpontom. Nem is gondolnám róla, hogy a speciális képessége az agya és a beszédkészsége. Habár ez nem csoda tekintettel arra, hogy soha egy büdös szót nem váltottam vele. Érdekes. Minél többet tudok meg róla, annál inkább meg akarom ismerni és segíteni neki. Nem tudom mi is ennek a szövetkezetnek a célja, de ha ez változtathat valamit, akkor mindent megteszek. Hisz már úgysem tudok visszalépni.
-Csak hogy tisztázzuk, ez nem egy csoport vagy egy csapat. Mi egy család vagyunk! A munkáink titkosak és nagy részük egyáltalán nem legális, azonban mi a jó oldalt szolgáljuk. Megállítjuk, akiket meg kell. Megvédjük az ártatlanokat. Gátat szabunk mindennek, ami nem helyes. Ugyanis Seoul utcáin rengeteg veszélyes ügylet folyik ebben a pillanatban is, amiről a rendőrségnek fogalma sincs és nem is érdekli. Nincsenek megbízóink és nem kapunk fizetést. Ez magán igazságszolgáltatás. Azzal a tudattal kelünk és fekszünk, hogy bármikor értünk jöhetnek. Hajlandó vagy vállalni ezt a kockázatot és beállni közénk? - vezetett be végül az igazságba.
-Hajlandó vagyok. - válaszoltam habozás nélkül. -Sőt! YoonGi-ért is felelősséget vállalok, mert higgyétek el, hamarosan ő is itt fog ülni. - jelentettem ki olyan magabiztossággal, mit még soha.
-Rendben, de ugye tudod, hogy ezek nagy szavak. Biztos vagy benne? - kért biztosítékot a vezér.
-Egyértelműe... - az utolsó betűre, már nem maradt időm, olyan gyorsan dobtam neki magamat az ablaknak egy gigantikus sikítás kíséretében. Az összes bent tartózkodó ember nyeríteni kezdett, bennem azonban még a vér is meghűlt és nem ám a szarvasbogár miatt, ami a legrosszabb rémálmaimban is kísért, hanem a pince ablak mellett heverésző srác jóvoltából. Értetlen arccal lereagálva az ablakrácson csimpaszkodó valómat feküdt vissza kiinduló helyzetébe. Úgy hiszem nem hallott semmit, szerencse. Az én feladatom azonban kezdetét vette.
-Hé, szia. Jeon JungKook vagyok. - mutatkoztam be, mire nem meglepően válasz nélkül maradtam.
-Te vagy Min YoonGi, nem igaz? Örülök, hogy megismerhetlek. - erőlködtem tovább.
-Gondolom mennyire. Nincs jobb dolgod, mint engem nyaggatni? Aludnék! - felém se hederített.
-B-Bocsá... - ordításom újfent felrázta a népet, amikor tapasztaltam, hogy a rácson egy orbitális szarvasbogár mászik az arcom felé. Meglepetésemre csapatom tagjainak kacaján kívül még valakié felcsendült.
-Ennyire be vagy szarva egy apró kis rovartól? - villant fel előttem sugárzó arca.
-Hé, ez tök nagy és szarvai vannak. Alapjáraton igenis rettenthetetlen vagyok, 'kay? - védekeztem.
-Hogyne. Na menj szépen játszani. Csak aztán meg ne egyenek azok az óriási ízeltlábúak. - hagyta maga mögött gúnyos szavait hátat fordítva nekem, alváshoz készülődve.
Ahh, ez a Hyung az idegeimre megy. Nem is bunkó, hanem inkább ondónak mondanám. Mindig sikerül kihoznia a sodromból, de majd meglátja, meg fogom puhítani akár a krumplit. Csak győzze kivárni. Ezt gondoltam, de erősen reménykedtem benne, hogy képes is leszek megoldani elhatározásaim, mielőtt még ő puhítana meg engem.


-Min elmélkedsz úgy Kookie? - karolt át remény Hyung.
-Annyi év után, csak sikerült elérnem, amit megígértem. - jelentek meg nevető ráncaim. - De meg kell mondanom, furcsa érzés. Féltem őt. - vallottam be őszintén bizalmasomnak. Mekkora vicc, hogy pont ez a túltengő bohóc lett a legfőbb bizalmasom és legjobb barátom, miközben az elején még ki nem állhattam.
-Nyugodj meg, velünk végre biztonságban lesz. Olyat biztosítunk neki, amit sohasem kaphatott. Meg fog velünk békélni egyszer és akkor minden rendbe jön. - győzködött, de nem kenyerezett le. Még hogy biztonság? Amit itt mi biztonságnak hívunk az mások számára a halált jelentheti. Olyanok halálát, akiket szeretünk. Akiket szerettünk...

Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop III. 1/2

Hamarosan elérkezik a beavatás és be kell vallanom meglehetősen izgatott vagyok. Örülnék, ha minél hamarabb túlesnénk ezen a dolgon és boldogan köszönthetnénk egy új tagot magunk közt. Hogy kik vagyunk mi? Heh. Nos ez egy hosszú történet. Egészen a középiskola kezdetéig nyúlik vissza. Sőt, van akinek még messzebbre.

-Elnézést, meg tudnád mondani merre van a tanári szoba? - mosolyogtam egy alacsony, valószínűleg felsőbb éves diák felé. Válasz helyett mindössze egy udvariatlan morgást kaptam az arcomba. Mennyire faragatlanok errefelé a tanulók.
-Szia, te newbie vagy, nem igaz? - kapott hóna alá egy meglehetősen jó kedvű figura. Bólintottam.
-A nevem Jeon JungKook. Örülök a találkozásnak. - hajoltam volna meg, de karjai fogva tartottak.
-Részemről a szerencse. Jung HoSeok, de szólíts csak reménynek, mint mindenki. - vigyorgott rám. Őszintén szólva mindvégig azt hittem fölényeskedni akar, de ahogy telt az idő, míg a célhelyemhez értünk, rájöttem, ő csupán ilyen. Túl energikus és közvetlen. A barátságosság mintaszobra. Az oktatóktól végül megkaptam a szükséges információkat és elrendezték a papírjaimat. Azt hittem felkészültem a középiskolai életre, de kezdett úgy kinézni, hogy tévedtem. Természetesen voltak normális egyének az iskola területén, de én valamiért egyfolytában dinkákba futottam. Mintha kipécéztem volna maguknak. Így lett volna? Egész nap furábbnál furább alakok. Az osztályterembe érve megörültem, hogy megszabadulhattam attól, a bár igazán rendes, de túlpörgő egyéntől, erre kaptam helyette mást. Amint helyet foglaltam egy üres padban orbitális nevetésre lettem figyelmes. Szinte már irritálta a dobhártyám. Két idétlen gyerek szórakoztatta el magát egy búgócsigával. Megáll az eszem. Hány évesek ezek?
-Nem lehetne, hogy ezt a diskurzusnak nevezett valamit halkabban műveljétek? - szóltam hátra, mire felfigyeltek rám. Egye a moly azt a drága agyacskám. Miért szólaltam egyáltalán meg?
-Új hús. - vágott rettentő képet a magasabbik. Esküszöm, ha lány lennék elsírtam volna magam és elszaladok.
-Bocsásd meg a barátom tapintatlanságát. - kedveskedett a másik, karon ütve hátam mögött hentesét. - Én Park Jimin vagyok, ő pedig itt a legjobb barátom Kim TaeHyung. Mondanám, hogy nyugodj meg csak néha ilyen, de akkor hazudnék. Az pedig nem szép dolog már az első találkozásnál. Igazából másodévesek vagyunk, csak mondjuk úgy, volt itt egy nulladik évünk. Mi a helyzet veled, drága? - hízelgett, mitől kirázott a hideg. Ha nem lennék tisztában azzal, hogy srác vagyok és ő is az, még azt mondanám nyomul rám. Szépen végigfolytattam a tipikus bemutatkozást és egyéb általános kérdéseket velük, majd reménykedtem benne, hogy elvesztik érdeklődésük irányomba és elmennek. Nem így történt. Egész nap rajtam lógtak és a fülembe röhögcséltek. Azt hittem sohasem ér véget a nap. Otthon legalább nem tudnak zaklatni.. Nem igaz? Ugye? Azonban mielőtt elhagyhattam volna annak az elátkozott épületnek a területét elért a vég.
-Te ott! - szólalt fel hátam mögül egy magabiztos hang, mikor már az ajtó felé kaptam volna. -Te vagy Jeon JungKook? - imádkozva a jó éghez, hogy ne fogjak ki még egy hülyét, fordultam hátra és pillantottam meg egy magas, jóképű végzőst a folyosó végén. A diákelnök? Honnan tudja a nevem és mit akarhat?
-Ez attól függ. Meg akarsz büntetni? - néztem felé ahogyan közeledett. -Áh, várj, ne mond! Rám akarsz sózni egy újabb félnótást, nem igaz? - fogtam gyanút. -Egész nap a nyomomban voltak. Tudom én, hogy ez nem véletlen. Ez valamiféle gólya beavatás? Eltaláltam? -tapogatóztam reménykedve igazamban. Ha nem átverés én eskü iskolát váltok még a félév előtt.
-Nam-ah, megtennéd? - hívott magához egy különleges külsejű, még az ő magasságát is meghaladó, nyurga illetőt.
-Rájött? - kérdezett az elnök felé ügynök szerű kisugárzással. Az iskola hercege csak bólintott, mire az óriás felém fordult.
-Értem. Nos, az általad félnótásnak nevezett fiúk csoportunk legjobb tagjai. Igaz a viselkedésük enyhén szokatlanabb az átlagosnál, de a munkájukat profin végzik. Feladatuk jelen pillanatban egy newbie beépítése. Csupán egyetlen emberre van szükségünk. Az ő szemük rajtad akadt meg. Esélyt látnak benned. S mivel ez a tudomásodra jutott nagyon remélem, hogy a csatlakozás mellett döntesz. - magyarázott és egyre inkább kezdett valószínűvé válni az az ügynök dolog.
-Miről is van szó igazából? Szeretnétek, ha csatlakoznék a diáktanácshoz? - próbáltam meg értelmezni az elhangzottakat.
-Diáktanács? - húzódott mosolyra az elnök szája. -Hallottad ezt? Diáktanács... - röhögött fel.
-A diáktanács elnöki lét mindössze egy apró pozíció számomra. Azonban rendelkezem mással is. A titkainkat előre nem leplezhetjük le előtted, de maradjunk annyiban, hogy a mi ügyleteinknek semmiféle köze az ehhez hasonló gyerekes dolgokhoz. Természetesen ez is egy komoly kötelezettségekkel járó meló, de amiről most mi beszélünk az sokkalta több ennél. Ez a való életet veszi célba kis ember. Mi nem szórakozunk. Ne gondolj illegális bizniszekre, vagy csak ha jó célt szolgálnak. Nyugalom, jó fiúk vagyunk. Mit mondasz? - győzködött az idősebb, de ez a dolog eléggé sántított. Illegális ügyek, nem beszélhetnek az ügyleteikről, a való életet veszik célpontul.. Nem tetszik ez nekem. Bár bevallom kicsit féltem beismerni valós gondolataim efelől, tekintve, hogy ki tudja mit tesznek velem, ha beleszólok, de végül kiböktem.
-Nem tudom, mi a szöszről hadoválhatsz, de egyáltalán nem érzem azt, hogy bármi jó kisülhet belőle, úgyhogy lépek. Viszlát. - kaptam fel táskám és háttal fordulva nekik egy intéssel lezártam a konzultációt és elhagytam a terepet. Mibe akarhatnak ezek engem belekeverni? Mindenesetre ne is számítsanak rá, hogy bármivel megtudnának győzni. Nem elég, hogy baromi gyanúsak mindannyian, de még ott van az a tény is, hogy kicsinálják az idegeim a jelenlétükkel. Nincs az a pénz. Elmélázva sétáltam az oktatási intézményünk hatalmas falai mellett, amikor is az egyik bokornál megpillantottam reggelről azt a taplót, aki válaszra sem méltatott. Az igazak álmát aludta a földön heverve. Milyen nyugodt és veszélytelen. Alvás közben egészen kivirult. Elnézve ezt az édes mosolyt meg se mondanám róla, hogy egy tapló, amikor ébren van.
-Elkeserítő, nem? - pattant mellém a lófejű túl sok erőtartalékkal megáldott srác reggelről. -Csak itt tud nyugodtan pihenni. - suttogta fülembe az információt, mire kíváncsi se voltam.
-Kit érdekel? Egy bunkó, így járt. - jelentettem ki és tovább indultam, de zaklatóm nem adta fel és folytatta.
-Minden faragatlan embernek lehet indoka arra, hogy olyan lett amilyen, nemde? - beszélt hátamnak.
-Persze, rosszul nevelték. - jelentettem ki és rá sem hederítve igyekeztem hazafelé.
-Tudod mit szeretek benned a legjobban, már most? Hogy olyan könnyen bele tudsz trafálni a dolgokba, anélkül, hogy tudnál róla. - került ismét mellem egy nagy mosollyal arcán. -A srác amolyan árva, vér szerinti családdal. Ő is becserkészésünk áldozata lassan már két éve. - fedte fel az igazságot, mire megtorpantam.

-Mit értesz az alatt, hogy árva vér szerinti családdal? - pillantottam a növényzetlakóra.
-A neve Min YoonGi, egy középszínű üzletember fia. Hogy is mondhatnám szépen.. A családja szemete. Legalábbis így tekintenek rá. Magam sem tudom pontosan miért. Nem tudtunk róla túl sok információt össze szedni. Fiatal kora óta gyötrik otthon és úgy bánnak vele, mintha még annyit se érne akár az utolsó cselédjük. Nem volt tervezett gyerek és már a születésekor el akarták tüntetni a közelükből, de nem jött össze nekik. Így tizenhét, lassan tizennyolc éve rontja a levegőt a családi házban, ami az ő szemszögéből inkább nevezhető börtönnek. Fiatalabb korábban többször bántalmazták testileg, sőt olykor még mindig megesik, de most már kisebb mértékben. Az egyetlen hely, ahol nyugodtan élheti életét az itt van. Nincs kihez fordulnia, ugyanis más rokonai nincsenek, vagy velük sem ápol jó kapcsolatot. Ennek oka azonban örök rejtély. - világosított fel a lábatlankodó. -Nem is értem miért nem hajlandó csatlakozni hozzánk. Sokkalta jobban járna. - kémlelt felé elgondolkodva.
-Azt mondod, hogyha belépne közétek, akkor változhatna a helyzete? - elmélkedtem magamban erősen.
-Igen, azt. Befejeződnének a kínjai abban a házban. - erősítette meg, s én azzal meghoztam döntésem.
-Csatlakozom hozzátok! - csúszott ki számon villámgyorsan, min mindketten meglepődtünk.
-Hé! - örült meg. - Pedig te még nem is állsz olyan rosszul. - ejtette el. Ügyet sem vetve rá tettem fel az engem izgató kérdést.
-De előtte áruld el. Rólam mit tudtok? - kaptam rá a lényegre.
-A neved Jeon JungKook. Egy gólyaéveiben járó Busani születésű fiatal vagy. - közölte a nyilvánvalót.
-Ennyi? - horkantottam fel és váltottam volna irányt, hogy végre hazakeveredjek, mire folytatta.
-A legtöbb sportban kiváló, beleértve néhány küzdősportot is, mint a taekwondo. A szülői fészek lakója vagy és a bátyádat lassan két éve, hogy elveszítetted. Halálának okai azóta is tisztázatlanok. A családod a szeme fényeként ügyel rád és aggódik mindenfajta bajos megmozdulásod miatt. Éppen ezért rövid pórázon vagy fogva. A mentális képességeid az átlagosnál magasabbak, de csak az általad érdekelt témákkal kapcsolatban. Ilyenek például a művészet vagy a kémia. Emellett van érzéked a pénzügyekhez. A szüleid az egyetem és a jól fizető munkák felé próbálnak terelgetni, de igyekeznek elfogadóak lenni veled, tekintve, hogy az egyetlen fiúk vagy. Mivel Hyun-t is túlhajszolták ezt nem szeretnék ismételten elkövetni. - fejezte be mondandóját nekem pedig elállt a lélegzetem. Mégis honnan tudják ezeket? Ez az első napom. Ennyi idő alatt sikerült a fél életemet leleplezniük? Mi a.. Ez nem kicsit para.
-Látom lefagytál. Sebaj. - pattogott előttem. -Holnap beavatunk a részletekbe, de ne feledd. Ne járjon el a szád. Nem mintha bárki is hinne neked. - rötyögött fel és arrébb állt.
Nekem teljesen elment az eszem? Én nem vagyok épp. Még csak a kilencediket kezdem, de érettségi előtt meg fognak ölni. Nem így terveztem. Mindezt egy olyan srácért, akit nem is ismerek és az egyetlen beszélgetésünk során is, csak mogorva reagálásra futotta részéről, már ha ezt lehet egyáltalán beszélgetésnek nevezni. Miért akarok én annyira segíteni neki, hogy a saját biztonságomat teszem kockára? Magamat sem értem igazán. Egyszerűen az az arc és az a történet... Az is lehet, hogy HoSeok hazudott, nem? Bár semmi oka nem lenne rá. Végül is nem tudhatta, hogy ha ilyet mesél, akkor igent mondok. Ugyan kit álltatok? Itt már semmiben sem lehetek biztos. Úgy érzem mindenki tud mindent. A félelem helyett mégis mást érzek. Megmagyarázhatatlan.

Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop II.

-Mizu? - ültem le a mólon elmélázott tinédzser mellé.
-Hyung... - kezdett bele, de elhalkult a lényeg előtt.
-Mianhae! - ejtettem el elnézve. Bármennyire is hihetetlen még számomra is, de szívem őt nézve fájdalmat érez, mert tudom neki is azt kellett átélnie. Értetlenkedő szemei vizslattak mondatom felhangozta után. -Megbántottalak a tetteimmel és hagytam, hogy emellett még mások is fájdalmat okozzanak. Aljas voltam és ahelyett, hogy felvállaltam volna a bűneim, belekevertelek titeket is. Ti voltatok az egyetlenek akik törődtek velem, mióta csak megszülettem. Éppen ezért nem szeretnék több fájdalmat okozni nektek. - vallottam őszintén a legfiatalabbnak.
-Hyung... - mosolyodott el. -Szép, hogy képes vagy beismerni a hibáidat és, hogy bocsánatot kértél. Nem hittem volna, hogy egyszer megélem ezt a napot, amikor a nagy Min YoonGi hajlandó leereszkedni a szintünkre. - viccelődött. Ah, ilyenkor szívesen lekevernék neki egy nyaklevest. -De tudod, mindez nem is lényeges. Örülök, hogy jól vagy és, hogy itt vagy velünk. A múltban elszenvedett sebeiden talán enyhíteni nem tudunk, de vigyázni fogunk rád és megígérem soha többé nem kell majd olyasfajta dolgokat átélned, mint eddig. Megtöltjük szép emlékekkel a lelked. - vigyorgott rám a legszebb mosolyával, a szívemet pedig furcsa melegség árasztotta el szavai hallatán. Ezt hívják úgy, hogy szeretet? Igazán komfortos, bár szokatlan. Még erősen kétséges, hogy vágyom e rá, de kellemes. Ez a palánta folyton igyekszik új hatásokat kiváltani belőlem. Veszélyes.

A beköltözés egyszerűen ment, mivel az összes cuccom egy darab kabát volt és egy pokróc, amit a fagyás ellen csórtam menekülés közben. A fiúk háza meglehetősen tiszta és rendezett, meg sem lepődtem. Nem éppen a legnagyobb hodály, de otthonos és meleg, egy raktár helység közelében. Kicsit vacoklakók, tekintve, hogy a föld alatt élnek, de ki bánja? A kint való didergésnél ez is jobb és szebb is.
-Most azon gondolkodsz, hogy mit keresünk a föld alatt, nem igaz? - húzódott közelebb a ló.
-A hyungok úgy vélekedtek ez a legjobb zug számunkra! - okoskodott a mély orgánumú herceg.
-Illetve a legbiztonságosabb! - tette hozzá az aranylelkű.
-A föld feletti házak nem elég biztonságosak? - néztem érdeklődve feléjük.
-Egy normál ember számára talán igen. De ha rólunk van szó, akkor messze se. - felelt a vezér.
-Mit értesz ez alatt? Akkora minta polgárok vagytok, hogy féltek ellopnák a kitüntetéseiteket, ha egy átlagos családi házban élnétek? - gúnyolódtam tőlem megszokottan. -Avagy berezeltetek a világtól és így az álomvilágotokba mélyedve létezitek át mindennapjaitokat? - vittem túlzásba.
-Talán azt hiszed vicces vagy? - nézett le a rangidős szemeit forgatva.
-Min YoonGi! Tán azt hiszed viccelünk? Sohasem hallgattál meg minket. Te azt hiszed bolondok gyülekezete vagyunk. Jószívű agyatlanok tábora. Ez tévedés. - kezdett bele a felvilágosításba a szörnyeteg.
-Olyan szintre leminősíthetsz minket amilyenre csak akarsz, de ha tényleg olyan balfácánok vagyunk, szerinted, hogy lehetünk még mindig életben? Apró karcolásokkal megúsztunk egy olyan ütközetet, ami számodra halállal járt volna. Bár ahogy elnézlek, kaptál eleget a mi halálba küldésünk után is. - komolyodott el a pink prince.
-Ez? Ez semmi. Nekimentem egy oszlopnak... - füllentettem, mire a legapróbb láncszem oldalba bökött. Ordításom a szomszéd megyébe is áthallatszódhatott.
-Oszlopnak, mi? - húzta fel szemöldökét.
-Hope-Kook, megtennétek, hogy ellátjátok? - küldte hozzám a nővérkéket a családfő. A pólóm levétele előtt már tiltakozásba kezdtem, de miután az apró izomkolosszus lefogta karjaim nem tudtam mit tenni. Mindenki szeme elé tárulhatott büntetésem egy része. Mellkasom intenzív színekben pompázott és valószínűleg volt egy-két zúzódott vagy törött bordám is, miket eddig sikerült jól titkolnom. Társaim arcát elnézve kezelésem közben azt éreztem, hogy ez vicces. Senki sem vágott még ilyen képet, miközben a sérült testem kémlelte. Undor, káröröm, düh, szégyen, utálat és így tovább megesett már; az aggodalom, idegesség és fájdalom azonban nem bővítette ezidáig a listát. Tényleg érdeklem őket, nem igaz?
-Máshol is megsérültél, ugye? - kérdezett rá a csapat reménye, mire nem szándékoztam választ adni. Természetesen, mindenemet foltok ékesítették, de hogy ezek az elvetemültek levetessék velem az összes ruhám arra nem készültem fel lelkileg, így haboztam míg tudtam. Sajnos nem volt túl sok időm a nyugalomra. Végül minden sebem kezelésre került általuk, aztán elérkezett a mondat, amire azt mondtam ennyi elég lesz.
-És OTT mi a helyzet? - mutatott az alsóm felé Hope.
-Köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok, de ennyi segítség bőven elég volt. - szedtem össze ruháimat és indultam el valamilyen irányba, csak a közelükbe ne kelljen maradnom. Annál az élménynél, hogy hat pasi levetkőztet fél pucérra és megfogdos, kevés kellemetlenebb szituációt éleltem meg. Hála nekik most ezt is megtapasztalhattam. Náluk ez komolyan normális? Nem gondolják, hogy ez már egy kicsit túl közeli kapcsolatot enged feltételezni? Mindenesetre, legalább a sérüléseim kezelve lettek. Kicsit jobb érzés most, hogy tudom nem fogok meghalni a következő pillanatban elállíthatatlan vagy belső vérzés jóvoltából. Elképesztő milyen profik az ilyesmiben. Hol tanulhatták? Egyáltalán miért van szükségük erre?


Csendben egymás mellett ülve a tenger suhogását hallgatva és a hullámok ringását nézvén léteztünk egyik pillanatról a másikra. Miért ilyen meghitt ez? Merengő tekintetét látván úgy érzem ellágyul szívem. Mire gondolhat most?
-Aggódtam. - szólalt fel halkan. -Aggódtam amikor elvállaltad azt a munkát. Én voltam, aki erőltette, hogy le kell téged állítanunk. Aztán jött az a csetepaté... Féltem, hogy bajod fog esni. Ragaszkodtam hozzá, hogy segítenünk kell neked, de te csapdába csaltál minket. - íriszeiben gyötrelem honolt, ahogyan felém emelte őket, majd ismét a vízjárás felé. Mielőtt szólhattam volna, folytatta. - Reméltem, hogy miután minket megtámadtak téged hagynak majd futni és békében fogsz tudni élni. Tévedtem. Elbántak veled. Ezerszer jobban, mint velünk és eltűntél. Senki sem tudta hol járhatsz. Hyung én féltelek. Majd kicsattantam, amikor végre megleltünk, még a borzalmas körülmények ellenére is. Szerencsére a sebeidet is idejében el láttuk, de mi lett volna ha nem találunk meg? Lehet, hogy már halálra fagytál volna, vagy ki tudja mi lenne veled. Megígéred, hogy nem fogsz elszökni előlünk ismét? - étcsokoládé barna riadt szempárja engem fürkészett, átszúrva szívem ereit, halálra késztetve ezzel mozgatóizmom. Így igaz. Azok az aggodalmas pillantások nagy mértékben tőle származtak. Mindig is azt sugározta felém valamilyen oknál fogva, hogy számítok neki. Az elején még irritálónak tartottam ezt a fajta gyerekes ragaszkodást egy olyan ember felé, mint én, de mostanra mindent megadnék érte, hogy örökké én birtokolhassam. Mit a testvéreimtől nem kaphattam meg, azzal az idő alatt ő mind megajándékozott. Érdekeltség, szeretet, törődés és egy kisöcs ki felnéz rám. Mikkel a nővérem és az öcsém még csak hitegetni se merészeltek. A bátyám pedig teljes valójával ellentétbe ment velem. Nem bántam amikor végleg búcsút mondtak nekem. Eszembe se jutna hiányolni azt az életet, vagy őket. Azonban ez a család, ezek a testvérek.. Úgy érzem, ők fontosak lesznek számomra, sőt már most is azok. Azt hiszem, én is az ő számukra.

-Megígérem! - tettem fel jobb kezem, jelezve szavaim hitelességét. Hogy komolyan gondoltam e magam sem tudom, de nemet mondani neki nem lennék képes.
-Köszönöm! Ajánlom, hogy ne verj át ismét! - figyelmeztetett, majd könnyei megeredtek. Magamhoz húztam nyugtatásképpen.
Így zárult első estém a második, de annál valósabb családommal. A móló szélén, egy alig tizennyolc éves kamasz társaságában, ki összesírja a kedvenc és egyben egyetlen pulóverem, a csodás éjszakai égbolt alatt, a megállíthatatlanul suhanó vízcseppek sokaságát bámulva.

Darkness & Silence - I can't do this anymore

Azt hiszem ez elkerülhetetlen volt. A hibáiért egyszer minden ember megbűnhődik. Habár nem hittem, hogy ilyen hamar elérkezik ez a pillanat, de elfogadom. A makacsságom és önfejűségem, a nagy pofám és a még nagyobb arcom vezetett ide. Mindig is magányosnak gondoltam magam, de most, hogy ténylegesen nem áll mellettem senki érzem igazán milyen szerencsés voltam akkoriban. A szülők és testvérek kik eldobtak és a barátaim, a család akik befogadtak mikor nem volt hová mennem, majd elutasítottak... A vétkeim mik megbélyegeztek. Ha tehetném, változtatnék múltamon, de ez lehetetlen. Több esélyem is volt, de elszúrtam. Az eső csobogása a hideg járdakövön ringatóan hat elborult elmémre. Hiányzik az a környezet, az emberek kik elfogadtak. Farkas létem ezerszer elcserélném azokra az éjszakákra és nappalokra velük. Ki hitte volna ezt még pár éve? Megismerkedésünk idején egy csapat lúzernek titulálva őket tartottam távolságot mind a hat idiótától. Változnak az idők. A záporozó víztömeggel együtt könnyeim is megerednek és megállíthatatlan vízesésként hullnak a dobozra mi otthonomként szolgál e gyászos időben, néhány kuka és egy nagy szemétkupac mellett. Ide tartozom. Igaz, ez sem tart ám örökké. A fájdalom viszont ami bennem él, talán soha többé nem fog enyhülni. Megbocsáthatatlan bűnök öveznek halálom pillanatáig. Meghúzódva kis zugomban összegömbölyödve töltöm az éveknek tűnő perceket és gondolni sem tudok másra hibáimon kívül. Volt egyáltalán értelme megszületnem? Hiszen mindenki számára csak egy balszerencse vagyok. Ennek tudata mindaddig nem is okozott gondot, míg nem találkoztam velük. Lecsukva szemeim az ég felé fülelve még most is hallom hangjukat és látom magam előtt azokat a mosolygós arcokat, miket az elején még úgy utáltam. Vajon hol lehetnek most és mit csinálnak? Ennyire fontosak lennének számomra? Nevetséges. Mégis hogyan sikerülhetett elérniük ezt egy olyan embernél, mint én? Hiszen csak gyerekes álmodozók. Idegesítő. Mit láthattak bennem? És én vajon mit láttam bennük, amiért velük maradtam? Azok a mozdulatok, hangok, önfeláldozás. Azok a könnyek és szavak. Sohasem leszek képes feledni. Értem is megtették. Életemben először volt ki törődött velem, kötelességek és kényszer nélkül. S mégis eladtam magam, ahogyan őket is. Az éjszaka illata orromban, és az emlékek szívemben sohasem nyugszanak. Beesteledett. A sötétség árnyékában, apró vackomban, behunyva szemeim igyekeztem minél hamarabb álomba merülni, menekülve a zord valóság elől.

-Hyung, ébredj! - termett kezeket éreztem meg karjaimon és egy ismerős hang simogatta meg füleim. Napvilágot látva nem is mertem hinni szemeimnek. Szóhoz sem jutottam. Nem mintha lett volna mit mondanom.
-Úgy örülök, hogy megvagy. Mit keresel itt? Miért tűntél el? Aggódtunk. - szorított magához a fiatalabb.
-Ti mit kerestek itt? Miért jöttetek? Jól tudjátok mit tettem. Ezek után nincs jogom veletek maradni. Átvertelek titeket és bajba kevertelek. - magyaráztam a felettem ácsorgó férfiaknak. Mondataim ellenére arcukon semmifajta ellenszenv nem jelentkezett.
-Megtanulhatnád már. A családunk tagja vagy. Bármit is teszel, mi mindig itt leszünk neked. Megígértük. - szólalt fel a vezér biztatón.
-Így van. Tudjuk, hogy milyen zűr van a fejedben. Ezért nem is ítélkezünk feletted. Szeretnénk, ha megtanulnál végre megbízni az emberekben és kötődni hozzájuk. - közölte a legalacsonyabb kedvesen.
-Annyiszor verhetsz át minket ahányszor csak akarsz. Nem fogjuk feladni, mert szeretünk! - tett pontot az ügy végére a rangidős.

Meghatottak. Születésem óta egy olyan helyen éltem, ahol nem bízhattam senkiben. Voltak szüleim és testvéreim, de családom soha. Volt hol élnem, volt egy szoba amiben lakhattam, de olyan hely, amit otthonnak nevezhettem soha. Az iskolai tanulmányaimat egészen addig állták míg kötelező volt, aztán a saját magam által megkeresett pénzre kellett szorítkoznom az oktatás intézményében. Ott találkoztam velük is. Barátságosak voltak és elfogadóak. Nem is értettem. Hisz nem is ismertek. Próbáltam lekoptatni őket, de folyton követtek és a hülyeségeikkel traktáltak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz. Persze ezt velük nem szándékoztam tudatni. Külsőleg mindig is tartottam magam, de belül kezdtem meglágyulni környezetükben. Aztán kicsaptak az iskolából és ahogy elértem a felnőtt kort a nevelőim is kidobtak, mivel bár vér szerinti gyermekük voltam, de semmi szükségük nem volt rám. Amolyan hamupipőkeként kezeltek. Egy haszontalan söpredéknek számítottam a szemükben, aki csak zavarja a légteret és mindenki azon filózik hogy, és miért is lehetséges, hogy a világra jött. Egy ideig próbáltam munkát keresni és dolgoztam néhány helyen, de bőven nem kerestem eleget ahhoz, hogy abból képes legyek megélni. Ekkor jöttek ők a képbe. Mindig is segítettek engem, bár sohasem kértem. Aztán egy napon illegális ügyletekbe keveredtem. Nem vagyok büszke rá, de pénz hiányában muszáj volt valamit kezdenem magammal. Hát dílernek álltam. A fiúk, amint tudomást szereztek erről, minden erejükkel azon voltak, hogy megállítsanak. Ők csak jót akartak. Én azonban nem voltam képes ezt belátni, így folytattam. Aztán egy éjszaka kisebb nézeteltérésbe keveredtem a főnökömmel. Rossz helyen voltam rossz időben, így meghallottam egy-két olyan információt, amit nem szabadott volna, illetve hozzá nyúltam az eladandó árúhoz, azonban pénzem nem igen volt rá, így nagy pácba kerültem. Az ügyintézők és a főmufti fegyvert ragadtak, és bekerítettek egy sötét zsákutcában. Durván megfenyegettek én pedig megijedtem. Nem vagyok rá büszke, de férfi lét ide vagy oda, ha három-négy pasas stukkert tartva a fejedhez közelről az arcodba ordítozik és nem tudhatod mikor fog elsülni véletlenül, vagy akarattal az a fegyver, akkor igazán be tudsz rezelni. A drogos illetéktelenségemnek részleteiről szerencsére nem igen tudtak sokat, így azt láttam legjobbnak, ha hazudok. Mire rá is segítettek. Sokszor látták a közelemben a srácokat, így azt feltételezték talán ők nyúlták le tőlem a cuccost én pedig ahelyett, hogy tagadtam volna, rájuk kentem. Eljöttek megmenteni, amikor értesültek az összetűzésről, de végül nem nekem volt szükségem arra, hogy megmentsenek, hanem nekik. Amint odaértek a gengszterek rájuk támadtak. Óriási harc kerekedett én pedig gyáván leléptem. Később kiderült az igazság. Visszatérve a munkahelyemre kiverték belőlem a szuszt is, aztán kirúgtak, de előtte elvették az összes pénzem és kifosztották az apró lakásom, mit aznap el is vesztettem. Azt mondták, ha köpni merészelek megkeresnek és megölnek. Tulajdonképpen örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. Így kerültem a jelenlegi helyzetembe.

-Hyung, mostantól velünk fogsz lakni! - jelentette ki a mellettem gubbasztó.
-Mégis, hogy lehettek ennyire meggondolatlanok? Elárultalak, csapdába csaltalak, rátok sem hederítettem, soha egy kedves szó el nem hagyta a számat felétek. Hogy vagytok képesek ezek után mégis ennyire kezes bárányként kezelni engem? Meg is hallhattatok volna abban a csatában. Nem féltek? Nem aggódtok, hogyha ismét a közelembe kerültök, akkor akár el is veszhet valamelyikőtök? Nem féltek, hogy ismét elárullak? Komolyan képesek vagytok feláldozni a biztonságotok értem? Hiszen még én sem bíznék meg magamban. Engem nem fogtok tudni megváltoztatni. Csak a bajt fogom a fejetekre hozni. Az aranyos kis, jó imázsú buksitokra. - győzködtem őket, a biztonságuk érdekében. Kedveltem őket, bár ezt hangosan sohasem vallanám be. Éppen ezért szeretném, ha nem kerülnének a közelembe. Tőlem nem szabad sokat várni. Nem akarom, hogy ez ismét megtörténjen. Nem akarom bántani őket és azt sem, hogy más tegye.
-Megmondtuk, amit megmondtunk barátom. Tőlünk nem szabadulhatsz. - közölte magabiztosan az ostoba lófejű.
-Velünk fogsz élni és nem fogadunk el ellenvetést! Meg se próbálj eltaszítani, mert bármilyen hűvös is vagy én érzem, hogy fontosak vagyunk számodra és te is számukra. Bevállalunk érted bármit, mert ezt jelenti egy családnak lenni. - az aranylelkű fiatal nem tágított. Gyakran idegbajt okoz a makacsságával és azzal, hogy azt hiszi mindent jobban tud, de ezért is szeretem annyira. Nem ismerek nála jobb gyereket.
-Rendben, de csupán, mert képtelenség nektek nemet mondani. - egyeztem bele nagy vacillálások közepette, mire a kis lurkó a nyakamba vetette magát. - De ne várjatok tőlem semmit! - tettem hozzá. Megtehetem. Miért is ne? Végül is, ha túl közelinek és veszélyesnek érzem ezt a kapcsolatot, lelépek. Ez így oké, nem?