-Hééé, YoonGi Hyung éreztem, hogy itt találkozni fogunk. - karoltam át az előttem álló morcos felsőbb éves vállát az oktatási intézmény ajtaja előtt.
-Na, ne mond. - fintorodott el. Mogorva volt, mint mindig.
-Most komolyan, nem tudnál legalább egyszer kedvesen hozzám szólni? - háborodtam fel viselkedésén.
-Ha nem tetszik, ne gyere a közelembe. Egyébként elvárom a tiszteletet taknyos! - indult meg faképnél hagyva engem, de most az egyszer nem hagytam annyiban.
-Milyen tiszteletet? Egy bunkó paraszt vagy. Ráadásul még törpe is. - vágtam a fejéhez mire vigyorogva visszafordult.
-Három másodpercet kapsz, hogy eltűnj, vagy kirugdosom belőled azt a megszámolásra is kevés tesztoszteront, ami a szervezetedben megtalálható. - fenyegetett meg olyan arccal, hogy jobban megijedtem tőle, mint mikor a pisztolyt szegezték rám. Ez a srác maga az ördög. Nem lehetséges, hogy a családja azért bánik úgy vele, mert a pokolból származik? A sátán fia. Apasági tesztet ide. Brr. Elhúztam a csíkot egy riadt tekintet kíséretében, de nem ez volt az utolsó, hogy engem látott. Abban biztos lehet. Rászálltam. Folyton zaklattam, nem sok sikerrel. Nagy általánosságban a "beszélgetéseink" vége vagy azzal zárult, hogy ott hagyott, vagy azzal, hogy megfenyegetett, így nekem kellett eltűnnöm. Aish, milyen bajos srác. Azt hittem egyszerűbb lesz ez a feladat, de tévedtem. Igaza volt a sunbaenimeknek. Egy évig próbálkoztam, de hiába. Ez alatt azonban azt is felfedezhettem mivel is foglalkozunk mi úgymond igazságharcosok. Aztán a nyári iskola vége felé feladtam. Tudom nevetséges, hogy ott kötöttem ki ahol, de megmagyarázom. A csoportunk bevállalta, hogy besegít a nyári iskolai feladatokban, ez az indok amiért itt vagyok. Soha nem lennék olyan felelőtlen, hogy megbuktassam magam. Másokkal ellentétben. Azonban az utolsó napon elszakadt a cérna. Senki sem bántott, de éreztem, hogy megszóltak. Éreztem magamon az elítélő pillantásokat, amiért velük vagyok és amiért ilyen vagyok. Persze stréber voltam, dinkákkal lógtam, vagyis inkább dinkáknak kinéző zsenikkel. A szüleim folyton ellenőriztek és a tanárok eléggé kedveltek. Ezekből kifolyólag érthető, ha nem voltam nepszerű, nem? Kiskoromban sem volt ám ez másként, a szüleimet leszámítva, de akkoriban volt egy támaszom, akit már soha nem kaphatok vissza. A pince sötétjében öntöttem ki a szívem a csendnek. Akkor már a bogarak sem érdekeltek, sem a por vagy a piszok. Fájt a szívem és ezt semmi sem enyhíthette, vagy másíthatta meg. Szétestem. Úgy hittem mindenki hazament kis csoportunk tagjai közül, de az ajtó lassan elhúzódott és enyhe sárga fény szűrődött be a rumlis helységbe. Először meg sem mertem fordulni, majd gyorsan szemeim kezdtem törölgetni és lassan hátrafordultam.
-Azt hittem már mindenki hazament. - szólaltam fel taknyosan, magam leleplezve egy pillanat törtrésze alatt.
-Ugye tudod, hogy még többet fognak basztatni, ha valaki rád talál itt így? - lépett közelebb az a személy, kinek érkezésére álmomban sem számítottam volna.
-Mit keresel itt? Erre nem is jár senki, akinek van esze. Jöttél gúnyolódni rajtam? - raktam karba kezeim elfordulva.
-Te mégis itt vagy, nem? Ahogyan múltkor is itt voltál. Tudom, hogy itt lógtok azokkal a szerencsétlenekkel. Nem is értem miért, meg lehet itt pusztulni ettől a rengeteg portól. - foglalt helyet mellettem a földön.
-Akkor meg francért raktad le a segged? Nehogy azt mond, hogy maradni akarsz. - húztam fel szemöldököm.
-Ha már megkérdezted. - feküdt el kényelmesen és csukta le szemeit.
-Viccelsz? Az előbb még itt panaszkodtál, most meg lefekszel aludni? És még az én barátaim a bolondok. - hitetlenkedtem.
-Tulajdonképpen miattad jöttem. - nyitotta ki egyik szemét rám nézve. Miattam? Értetlenkedve néztem felé, mire feltápászkodott.
-A bőgésed megzavarta az alvásom, így gondoltam lejövök elhallgattatni téged. - válaszolt őszintén. El is felejtettem, hogy a pinceablak mellett szokott csendes pihenőt tartani. Na de mégis, hogy van az, hogy a megbeszéléseinket nem hallja meg, de ha én halkan elkezdek pityeregni az máris orbitális hangzavarnak hangzik? Ennyire nem sírok hangosan.
-Csak, hogy tisztázzuk nem sírtam csak könnyezett a szemem a sok portól. - igyekeztem kimagyarázni magam, nem mintha olyannak tűnt volna, aki elhiszi.
-Azért adtál ki hozzá hangokat is, mi? - szurkálódott. -Mindketten tudjuk, hogy egy túlérzékeny kisgyerek vagy.
-Kuss. Nem sírtam. - ordítottam rá és újra megeredtek könnyeim. Képtelen voltam abbahagyni, megindult és az istenért sem akart elállni. A szívtelen felsőbb éves társam csak bámult engem sokkolódott fejjel, majd hirtelen magához vont. Ácsi. Ez itt komolyan Min YoonGi, vagy valaki gúnyt próbál űzni belőlem?
-Tudom, hogy fájdalmas, ha bántanak. Nem baj ha sírsz. Csak nyugodtan. - simogatta fejem és szavai hallatán lélegzetem is elállt. Ez biztos hogy nem ő. Ő nem ilyen figyelmes. Elvitték volna az űrlények és kimosták az agyát? Vagy tán a társaim voltak?
Rengeteg vizet vesztettem azon a napon, de volt valami amivel gazdagodtam is. Az emlékek és az ő közelsége. Este felé még mindig ott csöveltünk abban a dohos pincében. Ő a földön ült én pedig az ölébe hajtva fejem terültem el a padlón. Sokkalta jobban éreztem magam a karjaiban. Akkor jöttem rá igazán miért is érzem olyan közelinek ezt. Pont olyan, mint Hyun.
-Ha erről bárkinek egy szót is szólsz, a következő tesiórán már a lányöltöző népességét fogod gyarapítani, értve? - fenyített meg ismételten.
-Értettem. - nevettem el magam, mire megsimogatta fejem.
Az az este egy fordulópont volt a kapcsolatunkban. Lehetőséget kaptam, hogy megismerhessem kicsit jobban az igazi Min YoonGit és meg kell mondanom nem csalódtam. Remek fickó. Intelligens, tehetséges, humoros és törődő. Végül még arra is sikerült rávennem, hogy velünk lógjon. Igaz az ügyleteinkről nem volt tudomása és folyton csak egyedül gubbasztott egy sarokban, de ott volt és ez nekem mindennél többet jelentett. Úgy éreztem jó irányba haladok. Aztán jött csak a neheze...
-Miért? - értetlenkedett.
-Hyung, amikor beléptem a szándékaim jók voltak. Jót akartam elsősorban neked, másod sorban mindenki másnak. Azonban ez teljesen más, mint amire abban az időben számítottam. Nem akarom kockáztatni az életed. Fontos vagy nekem. Nem akarom, hogy te is meghalj. - sírtam el magam.
-Én is? Miért ki halt meg? - emelte meg állam, hogy szemeimbe nézhessen.
-A középiskolai éveim elkezdése előtt a bátyám életét vesztette egy állítólagos balesetben. A rendőrségnek meggyőződése, hogy véletlen szerencsétlenség volt, de nincs igazuk. JungHyun-t meggyilkolták, amikor tizenkilenc éves volt. - vezettem be életem bűntény sorozatába.
-Aztán mégis miért vagy olyan biztos abban, hogy a zsernyákok tévednek? Azt meg tegyük hozzá, akkor még benne se voltál ebben a csapatban. Semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. - magyarázott hitetlenül.
-Hyung! Néhány bandita megölte a bátyámat. A saját szememmel láttam. Nem engedhetem, hogy veled is ez történjen.
-Te is ott voltál? Még szerencse, hogy veled nem tettek semmit.- lépett működésbe aggódó énje. Aigo, miért nem képes felfogni amit mondani próbálok neki?
-Itt nem ez a lényeg. Vissza kell utasítanod az ajánlatot. Azonnal. Menj. - lökdöstem.
-Eddig nem azt akartad, hogy veletek maradjak? Most meg elküldenél? - kötekedett.
-Csak a biztonságod érdekében. Ki se lettél képezve. Amilyen béna vagy, nem is menne. A testi erőd zéró. - aláztam le annak érdekében, hogy feladja.
-Valami nagy baj van a fejecskéddel. Eddig engedtem neked mindenben, de ebben most nem fogok. Nem űzhetsz el és majd meglátod. Le foglak győzni téged és a nagy seggű haverodat is. Pofátlan csitri. - kapta fel a vizet. Azt hiszem túllőttem a célon. Viharzott volna el, de megfogtam csuklóját és hozzá nyomtam fejem szeretetteljesen.
-Hyung, az a banda nem csak a bátyámat ölte meg, hanem egészen pontosan két éve a családomat is. - súgtam fájdalommal telin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése