-Hyung, ébredj! - termett kezeket éreztem meg karjaimon és egy ismerős hang simogatta meg füleim. Napvilágot látva nem is mertem hinni szemeimnek. Szóhoz sem jutottam. Nem mintha lett volna mit mondanom.
-Úgy örülök, hogy megvagy. Mit keresel itt? Miért tűntél el? Aggódtunk. - szorított magához a fiatalabb.
-Ti mit kerestek itt? Miért jöttetek? Jól tudjátok mit tettem. Ezek után nincs jogom veletek maradni. Átvertelek titeket és bajba kevertelek. - magyaráztam a felettem ácsorgó férfiaknak. Mondataim ellenére arcukon semmifajta ellenszenv nem jelentkezett.
-Megtanulhatnád már. A családunk tagja vagy. Bármit is teszel, mi mindig itt leszünk neked. Megígértük. - szólalt fel a vezér biztatón.
-Így van. Tudjuk, hogy milyen zűr van a fejedben. Ezért nem is ítélkezünk feletted. Szeretnénk, ha megtanulnál végre megbízni az emberekben és kötődni hozzájuk. - közölte a legalacsonyabb kedvesen.
-Annyiszor verhetsz át minket ahányszor csak akarsz. Nem fogjuk feladni, mert szeretünk! - tett pontot az ügy végére a rangidős.
Meghatottak. Születésem óta egy olyan helyen éltem, ahol nem bízhattam senkiben. Voltak szüleim és testvéreim, de családom soha. Volt hol élnem, volt egy szoba amiben lakhattam, de olyan hely, amit otthonnak nevezhettem soha. Az iskolai tanulmányaimat egészen addig állták míg kötelező volt, aztán a saját magam által megkeresett pénzre kellett szorítkoznom az oktatás intézményében. Ott találkoztam velük is. Barátságosak voltak és elfogadóak. Nem is értettem. Hisz nem is ismertek. Próbáltam lekoptatni őket, de folyton követtek és a hülyeségeikkel traktáltak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz. Persze ezt velük nem szándékoztam tudatni. Külsőleg mindig is tartottam magam, de belül kezdtem meglágyulni környezetükben. Aztán kicsaptak az iskolából és ahogy elértem a felnőtt kort a nevelőim is kidobtak, mivel bár vér szerinti gyermekük voltam, de semmi szükségük nem volt rám. Amolyan hamupipőkeként kezeltek. Egy haszontalan söpredéknek számítottam a szemükben, aki csak zavarja a légteret és mindenki azon filózik hogy, és miért is lehetséges, hogy a világra jött. Egy ideig próbáltam munkát keresni és dolgoztam néhány helyen, de bőven nem kerestem eleget ahhoz, hogy abból képes legyek megélni. Ekkor jöttek ők a képbe. Mindig is segítettek engem, bár sohasem kértem. Aztán egy napon illegális ügyletekbe keveredtem. Nem vagyok büszke rá, de pénz hiányában muszáj volt valamit kezdenem magammal. Hát dílernek álltam. A fiúk, amint tudomást szereztek erről, minden erejükkel azon voltak, hogy megállítsanak. Ők csak jót akartak. Én azonban nem voltam képes ezt belátni, így folytattam. Aztán egy éjszaka kisebb nézeteltérésbe keveredtem a főnökömmel. Rossz helyen voltam rossz időben, így meghallottam egy-két olyan információt, amit nem szabadott volna, illetve hozzá nyúltam az eladandó árúhoz, azonban pénzem nem igen volt rá, így nagy pácba kerültem. Az ügyintézők és a főmufti fegyvert ragadtak, és bekerítettek egy sötét zsákutcában. Durván megfenyegettek én pedig megijedtem. Nem vagyok rá büszke, de férfi lét ide vagy oda, ha három-négy pasas stukkert tartva a fejedhez közelről az arcodba ordítozik és nem tudhatod mikor fog elsülni véletlenül, vagy akarattal az a fegyver, akkor igazán be tudsz rezelni. A drogos illetéktelenségemnek részleteiről szerencsére nem igen tudtak sokat, így azt láttam legjobbnak, ha hazudok. Mire rá is segítettek. Sokszor látták a közelemben a srácokat, így azt feltételezték talán ők nyúlták le tőlem a cuccost én pedig ahelyett, hogy tagadtam volna, rájuk kentem. Eljöttek megmenteni, amikor értesültek az összetűzésről, de végül nem nekem volt szükségem arra, hogy megmentsenek, hanem nekik. Amint odaértek a gengszterek rájuk támadtak. Óriási harc kerekedett én pedig gyáván leléptem. Később kiderült az igazság. Visszatérve a munkahelyemre kiverték belőlem a szuszt is, aztán kirúgtak, de előtte elvették az összes pénzem és kifosztották az apró lakásom, mit aznap el is vesztettem. Azt mondták, ha köpni merészelek megkeresnek és megölnek. Tulajdonképpen örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. Így kerültem a jelenlegi helyzetembe.
-Hyung, mostantól velünk fogsz lakni! - jelentette ki a mellettem gubbasztó.
-Mégis, hogy lehettek ennyire meggondolatlanok? Elárultalak, csapdába csaltalak, rátok sem hederítettem, soha egy kedves szó el nem hagyta a számat felétek. Hogy vagytok képesek ezek után mégis ennyire kezes bárányként kezelni engem? Meg is hallhattatok volna abban a csatában. Nem féltek? Nem aggódtok, hogyha ismét a közelembe kerültök, akkor akár el is veszhet valamelyikőtök? Nem féltek, hogy ismét elárullak? Komolyan képesek vagytok feláldozni a biztonságotok értem? Hiszen még én sem bíznék meg magamban. Engem nem fogtok tudni megváltoztatni. Csak a bajt fogom a fejetekre hozni. Az aranyos kis, jó imázsú buksitokra. - győzködtem őket, a biztonságuk érdekében. Kedveltem őket, bár ezt hangosan sohasem vallanám be. Éppen ezért szeretném, ha nem kerülnének a közelembe. Tőlem nem szabad sokat várni. Nem akarom, hogy ez ismét megtörténjen. Nem akarom bántani őket és azt sem, hogy más tegye.
-Megmondtuk, amit megmondtunk barátom. Tőlünk nem szabadulhatsz. - közölte magabiztosan az ostoba lófejű.
-Velünk fogsz élni és nem fogadunk el ellenvetést! Meg se próbálj eltaszítani, mert bármilyen hűvös is vagy én érzem, hogy fontosak vagyunk számodra és te is számukra. Bevállalunk érted bármit, mert ezt jelenti egy családnak lenni. - az aranylelkű fiatal nem tágított. Gyakran idegbajt okoz a makacsságával és azzal, hogy azt hiszi mindent jobban tud, de ezért is szeretem annyira. Nem ismerek nála jobb gyereket.
-Rendben, de csupán, mert képtelenség nektek nemet mondani. - egyeztem bele nagy vacillálások közepette, mire a kis lurkó a nyakamba vetette magát. - De ne várjatok tőlem semmit! - tettem hozzá. Megtehetem. Miért is ne? Végül is, ha túl közelinek és veszélyesnek érzem ezt a kapcsolatot, lelépek. Ez így oké, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése