Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop II.

-Mizu? - ültem le a mólon elmélázott tinédzser mellé.
-Hyung... - kezdett bele, de elhalkult a lényeg előtt.
-Mianhae! - ejtettem el elnézve. Bármennyire is hihetetlen még számomra is, de szívem őt nézve fájdalmat érez, mert tudom neki is azt kellett átélnie. Értetlenkedő szemei vizslattak mondatom felhangozta után. -Megbántottalak a tetteimmel és hagytam, hogy emellett még mások is fájdalmat okozzanak. Aljas voltam és ahelyett, hogy felvállaltam volna a bűneim, belekevertelek titeket is. Ti voltatok az egyetlenek akik törődtek velem, mióta csak megszülettem. Éppen ezért nem szeretnék több fájdalmat okozni nektek. - vallottam őszintén a legfiatalabbnak.
-Hyung... - mosolyodott el. -Szép, hogy képes vagy beismerni a hibáidat és, hogy bocsánatot kértél. Nem hittem volna, hogy egyszer megélem ezt a napot, amikor a nagy Min YoonGi hajlandó leereszkedni a szintünkre. - viccelődött. Ah, ilyenkor szívesen lekevernék neki egy nyaklevest. -De tudod, mindez nem is lényeges. Örülök, hogy jól vagy és, hogy itt vagy velünk. A múltban elszenvedett sebeiden talán enyhíteni nem tudunk, de vigyázni fogunk rád és megígérem soha többé nem kell majd olyasfajta dolgokat átélned, mint eddig. Megtöltjük szép emlékekkel a lelked. - vigyorgott rám a legszebb mosolyával, a szívemet pedig furcsa melegség árasztotta el szavai hallatán. Ezt hívják úgy, hogy szeretet? Igazán komfortos, bár szokatlan. Még erősen kétséges, hogy vágyom e rá, de kellemes. Ez a palánta folyton igyekszik új hatásokat kiváltani belőlem. Veszélyes.

A beköltözés egyszerűen ment, mivel az összes cuccom egy darab kabát volt és egy pokróc, amit a fagyás ellen csórtam menekülés közben. A fiúk háza meglehetősen tiszta és rendezett, meg sem lepődtem. Nem éppen a legnagyobb hodály, de otthonos és meleg, egy raktár helység közelében. Kicsit vacoklakók, tekintve, hogy a föld alatt élnek, de ki bánja? A kint való didergésnél ez is jobb és szebb is.
-Most azon gondolkodsz, hogy mit keresünk a föld alatt, nem igaz? - húzódott közelebb a ló.
-A hyungok úgy vélekedtek ez a legjobb zug számunkra! - okoskodott a mély orgánumú herceg.
-Illetve a legbiztonságosabb! - tette hozzá az aranylelkű.
-A föld feletti házak nem elég biztonságosak? - néztem érdeklődve feléjük.
-Egy normál ember számára talán igen. De ha rólunk van szó, akkor messze se. - felelt a vezér.
-Mit értesz ez alatt? Akkora minta polgárok vagytok, hogy féltek ellopnák a kitüntetéseiteket, ha egy átlagos családi házban élnétek? - gúnyolódtam tőlem megszokottan. -Avagy berezeltetek a világtól és így az álomvilágotokba mélyedve létezitek át mindennapjaitokat? - vittem túlzásba.
-Talán azt hiszed vicces vagy? - nézett le a rangidős szemeit forgatva.
-Min YoonGi! Tán azt hiszed viccelünk? Sohasem hallgattál meg minket. Te azt hiszed bolondok gyülekezete vagyunk. Jószívű agyatlanok tábora. Ez tévedés. - kezdett bele a felvilágosításba a szörnyeteg.
-Olyan szintre leminősíthetsz minket amilyenre csak akarsz, de ha tényleg olyan balfácánok vagyunk, szerinted, hogy lehetünk még mindig életben? Apró karcolásokkal megúsztunk egy olyan ütközetet, ami számodra halállal járt volna. Bár ahogy elnézlek, kaptál eleget a mi halálba küldésünk után is. - komolyodott el a pink prince.
-Ez? Ez semmi. Nekimentem egy oszlopnak... - füllentettem, mire a legapróbb láncszem oldalba bökött. Ordításom a szomszéd megyébe is áthallatszódhatott.
-Oszlopnak, mi? - húzta fel szemöldökét.
-Hope-Kook, megtennétek, hogy ellátjátok? - küldte hozzám a nővérkéket a családfő. A pólóm levétele előtt már tiltakozásba kezdtem, de miután az apró izomkolosszus lefogta karjaim nem tudtam mit tenni. Mindenki szeme elé tárulhatott büntetésem egy része. Mellkasom intenzív színekben pompázott és valószínűleg volt egy-két zúzódott vagy törött bordám is, miket eddig sikerült jól titkolnom. Társaim arcát elnézve kezelésem közben azt éreztem, hogy ez vicces. Senki sem vágott még ilyen képet, miközben a sérült testem kémlelte. Undor, káröröm, düh, szégyen, utálat és így tovább megesett már; az aggodalom, idegesség és fájdalom azonban nem bővítette ezidáig a listát. Tényleg érdeklem őket, nem igaz?
-Máshol is megsérültél, ugye? - kérdezett rá a csapat reménye, mire nem szándékoztam választ adni. Természetesen, mindenemet foltok ékesítették, de hogy ezek az elvetemültek levetessék velem az összes ruhám arra nem készültem fel lelkileg, így haboztam míg tudtam. Sajnos nem volt túl sok időm a nyugalomra. Végül minden sebem kezelésre került általuk, aztán elérkezett a mondat, amire azt mondtam ennyi elég lesz.
-És OTT mi a helyzet? - mutatott az alsóm felé Hope.
-Köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok, de ennyi segítség bőven elég volt. - szedtem össze ruháimat és indultam el valamilyen irányba, csak a közelükbe ne kelljen maradnom. Annál az élménynél, hogy hat pasi levetkőztet fél pucérra és megfogdos, kevés kellemetlenebb szituációt éleltem meg. Hála nekik most ezt is megtapasztalhattam. Náluk ez komolyan normális? Nem gondolják, hogy ez már egy kicsit túl közeli kapcsolatot enged feltételezni? Mindenesetre, legalább a sérüléseim kezelve lettek. Kicsit jobb érzés most, hogy tudom nem fogok meghalni a következő pillanatban elállíthatatlan vagy belső vérzés jóvoltából. Elképesztő milyen profik az ilyesmiben. Hol tanulhatták? Egyáltalán miért van szükségük erre?


Csendben egymás mellett ülve a tenger suhogását hallgatva és a hullámok ringását nézvén léteztünk egyik pillanatról a másikra. Miért ilyen meghitt ez? Merengő tekintetét látván úgy érzem ellágyul szívem. Mire gondolhat most?
-Aggódtam. - szólalt fel halkan. -Aggódtam amikor elvállaltad azt a munkát. Én voltam, aki erőltette, hogy le kell téged állítanunk. Aztán jött az a csetepaté... Féltem, hogy bajod fog esni. Ragaszkodtam hozzá, hogy segítenünk kell neked, de te csapdába csaltál minket. - íriszeiben gyötrelem honolt, ahogyan felém emelte őket, majd ismét a vízjárás felé. Mielőtt szólhattam volna, folytatta. - Reméltem, hogy miután minket megtámadtak téged hagynak majd futni és békében fogsz tudni élni. Tévedtem. Elbántak veled. Ezerszer jobban, mint velünk és eltűntél. Senki sem tudta hol járhatsz. Hyung én féltelek. Majd kicsattantam, amikor végre megleltünk, még a borzalmas körülmények ellenére is. Szerencsére a sebeidet is idejében el láttuk, de mi lett volna ha nem találunk meg? Lehet, hogy már halálra fagytál volna, vagy ki tudja mi lenne veled. Megígéred, hogy nem fogsz elszökni előlünk ismét? - étcsokoládé barna riadt szempárja engem fürkészett, átszúrva szívem ereit, halálra késztetve ezzel mozgatóizmom. Így igaz. Azok az aggodalmas pillantások nagy mértékben tőle származtak. Mindig is azt sugározta felém valamilyen oknál fogva, hogy számítok neki. Az elején még irritálónak tartottam ezt a fajta gyerekes ragaszkodást egy olyan ember felé, mint én, de mostanra mindent megadnék érte, hogy örökké én birtokolhassam. Mit a testvéreimtől nem kaphattam meg, azzal az idő alatt ő mind megajándékozott. Érdekeltség, szeretet, törődés és egy kisöcs ki felnéz rám. Mikkel a nővérem és az öcsém még csak hitegetni se merészeltek. A bátyám pedig teljes valójával ellentétbe ment velem. Nem bántam amikor végleg búcsút mondtak nekem. Eszembe se jutna hiányolni azt az életet, vagy őket. Azonban ez a család, ezek a testvérek.. Úgy érzem, ők fontosak lesznek számomra, sőt már most is azok. Azt hiszem, én is az ő számukra.

-Megígérem! - tettem fel jobb kezem, jelezve szavaim hitelességét. Hogy komolyan gondoltam e magam sem tudom, de nemet mondani neki nem lennék képes.
-Köszönöm! Ajánlom, hogy ne verj át ismét! - figyelmeztetett, majd könnyei megeredtek. Magamhoz húztam nyugtatásképpen.
Így zárult első estém a második, de annál valósabb családommal. A móló szélén, egy alig tizennyolc éves kamasz társaságában, ki összesírja a kedvenc és egyben egyetlen pulóverem, a csodás éjszakai égbolt alatt, a megállíthatatlanul suhanó vízcseppek sokaságát bámulva.

Darkness & Silence - I can't do this anymore

Azt hiszem ez elkerülhetetlen volt. A hibáiért egyszer minden ember megbűnhődik. Habár nem hittem, hogy ilyen hamar elérkezik ez a pillanat, de elfogadom. A makacsságom és önfejűségem, a nagy pofám és a még nagyobb arcom vezetett ide. Mindig is magányosnak gondoltam magam, de most, hogy ténylegesen nem áll mellettem senki érzem igazán milyen szerencsés voltam akkoriban. A szülők és testvérek kik eldobtak és a barátaim, a család akik befogadtak mikor nem volt hová mennem, majd elutasítottak... A vétkeim mik megbélyegeztek. Ha tehetném, változtatnék múltamon, de ez lehetetlen. Több esélyem is volt, de elszúrtam. Az eső csobogása a hideg járdakövön ringatóan hat elborult elmémre. Hiányzik az a környezet, az emberek kik elfogadtak. Farkas létem ezerszer elcserélném azokra az éjszakákra és nappalokra velük. Ki hitte volna ezt még pár éve? Megismerkedésünk idején egy csapat lúzernek titulálva őket tartottam távolságot mind a hat idiótától. Változnak az idők. A záporozó víztömeggel együtt könnyeim is megerednek és megállíthatatlan vízesésként hullnak a dobozra mi otthonomként szolgál e gyászos időben, néhány kuka és egy nagy szemétkupac mellett. Ide tartozom. Igaz, ez sem tart ám örökké. A fájdalom viszont ami bennem él, talán soha többé nem fog enyhülni. Megbocsáthatatlan bűnök öveznek halálom pillanatáig. Meghúzódva kis zugomban összegömbölyödve töltöm az éveknek tűnő perceket és gondolni sem tudok másra hibáimon kívül. Volt egyáltalán értelme megszületnem? Hiszen mindenki számára csak egy balszerencse vagyok. Ennek tudata mindaddig nem is okozott gondot, míg nem találkoztam velük. Lecsukva szemeim az ég felé fülelve még most is hallom hangjukat és látom magam előtt azokat a mosolygós arcokat, miket az elején még úgy utáltam. Vajon hol lehetnek most és mit csinálnak? Ennyire fontosak lennének számomra? Nevetséges. Mégis hogyan sikerülhetett elérniük ezt egy olyan embernél, mint én? Hiszen csak gyerekes álmodozók. Idegesítő. Mit láthattak bennem? És én vajon mit láttam bennük, amiért velük maradtam? Azok a mozdulatok, hangok, önfeláldozás. Azok a könnyek és szavak. Sohasem leszek képes feledni. Értem is megtették. Életemben először volt ki törődött velem, kötelességek és kényszer nélkül. S mégis eladtam magam, ahogyan őket is. Az éjszaka illata orromban, és az emlékek szívemben sohasem nyugszanak. Beesteledett. A sötétség árnyékában, apró vackomban, behunyva szemeim igyekeztem minél hamarabb álomba merülni, menekülve a zord valóság elől.

-Hyung, ébredj! - termett kezeket éreztem meg karjaimon és egy ismerős hang simogatta meg füleim. Napvilágot látva nem is mertem hinni szemeimnek. Szóhoz sem jutottam. Nem mintha lett volna mit mondanom.
-Úgy örülök, hogy megvagy. Mit keresel itt? Miért tűntél el? Aggódtunk. - szorított magához a fiatalabb.
-Ti mit kerestek itt? Miért jöttetek? Jól tudjátok mit tettem. Ezek után nincs jogom veletek maradni. Átvertelek titeket és bajba kevertelek. - magyaráztam a felettem ácsorgó férfiaknak. Mondataim ellenére arcukon semmifajta ellenszenv nem jelentkezett.
-Megtanulhatnád már. A családunk tagja vagy. Bármit is teszel, mi mindig itt leszünk neked. Megígértük. - szólalt fel a vezér biztatón.
-Így van. Tudjuk, hogy milyen zűr van a fejedben. Ezért nem is ítélkezünk feletted. Szeretnénk, ha megtanulnál végre megbízni az emberekben és kötődni hozzájuk. - közölte a legalacsonyabb kedvesen.
-Annyiszor verhetsz át minket ahányszor csak akarsz. Nem fogjuk feladni, mert szeretünk! - tett pontot az ügy végére a rangidős.

Meghatottak. Születésem óta egy olyan helyen éltem, ahol nem bízhattam senkiben. Voltak szüleim és testvéreim, de családom soha. Volt hol élnem, volt egy szoba amiben lakhattam, de olyan hely, amit otthonnak nevezhettem soha. Az iskolai tanulmányaimat egészen addig állták míg kötelező volt, aztán a saját magam által megkeresett pénzre kellett szorítkoznom az oktatás intézményében. Ott találkoztam velük is. Barátságosak voltak és elfogadóak. Nem is értettem. Hisz nem is ismertek. Próbáltam lekoptatni őket, de folyton követtek és a hülyeségeikkel traktáltak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz. Persze ezt velük nem szándékoztam tudatni. Külsőleg mindig is tartottam magam, de belül kezdtem meglágyulni környezetükben. Aztán kicsaptak az iskolából és ahogy elértem a felnőtt kort a nevelőim is kidobtak, mivel bár vér szerinti gyermekük voltam, de semmi szükségük nem volt rám. Amolyan hamupipőkeként kezeltek. Egy haszontalan söpredéknek számítottam a szemükben, aki csak zavarja a légteret és mindenki azon filózik hogy, és miért is lehetséges, hogy a világra jött. Egy ideig próbáltam munkát keresni és dolgoztam néhány helyen, de bőven nem kerestem eleget ahhoz, hogy abból képes legyek megélni. Ekkor jöttek ők a képbe. Mindig is segítettek engem, bár sohasem kértem. Aztán egy napon illegális ügyletekbe keveredtem. Nem vagyok büszke rá, de pénz hiányában muszáj volt valamit kezdenem magammal. Hát dílernek álltam. A fiúk, amint tudomást szereztek erről, minden erejükkel azon voltak, hogy megállítsanak. Ők csak jót akartak. Én azonban nem voltam képes ezt belátni, így folytattam. Aztán egy éjszaka kisebb nézeteltérésbe keveredtem a főnökömmel. Rossz helyen voltam rossz időben, így meghallottam egy-két olyan információt, amit nem szabadott volna, illetve hozzá nyúltam az eladandó árúhoz, azonban pénzem nem igen volt rá, így nagy pácba kerültem. Az ügyintézők és a főmufti fegyvert ragadtak, és bekerítettek egy sötét zsákutcában. Durván megfenyegettek én pedig megijedtem. Nem vagyok rá büszke, de férfi lét ide vagy oda, ha három-négy pasas stukkert tartva a fejedhez közelről az arcodba ordítozik és nem tudhatod mikor fog elsülni véletlenül, vagy akarattal az a fegyver, akkor igazán be tudsz rezelni. A drogos illetéktelenségemnek részleteiről szerencsére nem igen tudtak sokat, így azt láttam legjobbnak, ha hazudok. Mire rá is segítettek. Sokszor látták a közelemben a srácokat, így azt feltételezték talán ők nyúlták le tőlem a cuccost én pedig ahelyett, hogy tagadtam volna, rájuk kentem. Eljöttek megmenteni, amikor értesültek az összetűzésről, de végül nem nekem volt szükségem arra, hogy megmentsenek, hanem nekik. Amint odaértek a gengszterek rájuk támadtak. Óriási harc kerekedett én pedig gyáván leléptem. Később kiderült az igazság. Visszatérve a munkahelyemre kiverték belőlem a szuszt is, aztán kirúgtak, de előtte elvették az összes pénzem és kifosztották az apró lakásom, mit aznap el is vesztettem. Azt mondták, ha köpni merészelek megkeresnek és megölnek. Tulajdonképpen örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. Így kerültem a jelenlegi helyzetembe.

-Hyung, mostantól velünk fogsz lakni! - jelentette ki a mellettem gubbasztó.
-Mégis, hogy lehettek ennyire meggondolatlanok? Elárultalak, csapdába csaltalak, rátok sem hederítettem, soha egy kedves szó el nem hagyta a számat felétek. Hogy vagytok képesek ezek után mégis ennyire kezes bárányként kezelni engem? Meg is hallhattatok volna abban a csatában. Nem féltek? Nem aggódtok, hogyha ismét a közelembe kerültök, akkor akár el is veszhet valamelyikőtök? Nem féltek, hogy ismét elárullak? Komolyan képesek vagytok feláldozni a biztonságotok értem? Hiszen még én sem bíznék meg magamban. Engem nem fogtok tudni megváltoztatni. Csak a bajt fogom a fejetekre hozni. Az aranyos kis, jó imázsú buksitokra. - győzködtem őket, a biztonságuk érdekében. Kedveltem őket, bár ezt hangosan sohasem vallanám be. Éppen ezért szeretném, ha nem kerülnének a közelembe. Tőlem nem szabad sokat várni. Nem akarom, hogy ez ismét megtörténjen. Nem akarom bántani őket és azt sem, hogy más tegye.
-Megmondtuk, amit megmondtunk barátom. Tőlünk nem szabadulhatsz. - közölte magabiztosan az ostoba lófejű.
-Velünk fogsz élni és nem fogadunk el ellenvetést! Meg se próbálj eltaszítani, mert bármilyen hűvös is vagy én érzem, hogy fontosak vagyunk számodra és te is számukra. Bevállalunk érted bármit, mert ezt jelenti egy családnak lenni. - az aranylelkű fiatal nem tágított. Gyakran idegbajt okoz a makacsságával és azzal, hogy azt hiszi mindent jobban tud, de ezért is szeretem annyira. Nem ismerek nála jobb gyereket.
-Rendben, de csupán, mert képtelenség nektek nemet mondani. - egyeztem bele nagy vacillálások közepette, mire a kis lurkó a nyakamba vetette magát. - De ne várjatok tőlem semmit! - tettem hozzá. Megtehetem. Miért is ne? Végül is, ha túl közelinek és veszélyesnek érzem ezt a kapcsolatot, lelépek. Ez így oké, nem?