Darkness & Silence - I can't do this anymore Teardrop II.

-Mizu? - ültem le a mólon elmélázott tinédzser mellé.
-Hyung... - kezdett bele, de elhalkult a lényeg előtt.
-Mianhae! - ejtettem el elnézve. Bármennyire is hihetetlen még számomra is, de szívem őt nézve fájdalmat érez, mert tudom neki is azt kellett átélnie. Értetlenkedő szemei vizslattak mondatom felhangozta után. -Megbántottalak a tetteimmel és hagytam, hogy emellett még mások is fájdalmat okozzanak. Aljas voltam és ahelyett, hogy felvállaltam volna a bűneim, belekevertelek titeket is. Ti voltatok az egyetlenek akik törődtek velem, mióta csak megszülettem. Éppen ezért nem szeretnék több fájdalmat okozni nektek. - vallottam őszintén a legfiatalabbnak.
-Hyung... - mosolyodott el. -Szép, hogy képes vagy beismerni a hibáidat és, hogy bocsánatot kértél. Nem hittem volna, hogy egyszer megélem ezt a napot, amikor a nagy Min YoonGi hajlandó leereszkedni a szintünkre. - viccelődött. Ah, ilyenkor szívesen lekevernék neki egy nyaklevest. -De tudod, mindez nem is lényeges. Örülök, hogy jól vagy és, hogy itt vagy velünk. A múltban elszenvedett sebeiden talán enyhíteni nem tudunk, de vigyázni fogunk rád és megígérem soha többé nem kell majd olyasfajta dolgokat átélned, mint eddig. Megtöltjük szép emlékekkel a lelked. - vigyorgott rám a legszebb mosolyával, a szívemet pedig furcsa melegség árasztotta el szavai hallatán. Ezt hívják úgy, hogy szeretet? Igazán komfortos, bár szokatlan. Még erősen kétséges, hogy vágyom e rá, de kellemes. Ez a palánta folyton igyekszik új hatásokat kiváltani belőlem. Veszélyes.

A beköltözés egyszerűen ment, mivel az összes cuccom egy darab kabát volt és egy pokróc, amit a fagyás ellen csórtam menekülés közben. A fiúk háza meglehetősen tiszta és rendezett, meg sem lepődtem. Nem éppen a legnagyobb hodály, de otthonos és meleg, egy raktár helység közelében. Kicsit vacoklakók, tekintve, hogy a föld alatt élnek, de ki bánja? A kint való didergésnél ez is jobb és szebb is.
-Most azon gondolkodsz, hogy mit keresünk a föld alatt, nem igaz? - húzódott közelebb a ló.
-A hyungok úgy vélekedtek ez a legjobb zug számunkra! - okoskodott a mély orgánumú herceg.
-Illetve a legbiztonságosabb! - tette hozzá az aranylelkű.
-A föld feletti házak nem elég biztonságosak? - néztem érdeklődve feléjük.
-Egy normál ember számára talán igen. De ha rólunk van szó, akkor messze se. - felelt a vezér.
-Mit értesz ez alatt? Akkora minta polgárok vagytok, hogy féltek ellopnák a kitüntetéseiteket, ha egy átlagos családi házban élnétek? - gúnyolódtam tőlem megszokottan. -Avagy berezeltetek a világtól és így az álomvilágotokba mélyedve létezitek át mindennapjaitokat? - vittem túlzásba.
-Talán azt hiszed vicces vagy? - nézett le a rangidős szemeit forgatva.
-Min YoonGi! Tán azt hiszed viccelünk? Sohasem hallgattál meg minket. Te azt hiszed bolondok gyülekezete vagyunk. Jószívű agyatlanok tábora. Ez tévedés. - kezdett bele a felvilágosításba a szörnyeteg.
-Olyan szintre leminősíthetsz minket amilyenre csak akarsz, de ha tényleg olyan balfácánok vagyunk, szerinted, hogy lehetünk még mindig életben? Apró karcolásokkal megúsztunk egy olyan ütközetet, ami számodra halállal járt volna. Bár ahogy elnézlek, kaptál eleget a mi halálba küldésünk után is. - komolyodott el a pink prince.
-Ez? Ez semmi. Nekimentem egy oszlopnak... - füllentettem, mire a legapróbb láncszem oldalba bökött. Ordításom a szomszéd megyébe is áthallatszódhatott.
-Oszlopnak, mi? - húzta fel szemöldökét.
-Hope-Kook, megtennétek, hogy ellátjátok? - küldte hozzám a nővérkéket a családfő. A pólóm levétele előtt már tiltakozásba kezdtem, de miután az apró izomkolosszus lefogta karjaim nem tudtam mit tenni. Mindenki szeme elé tárulhatott büntetésem egy része. Mellkasom intenzív színekben pompázott és valószínűleg volt egy-két zúzódott vagy törött bordám is, miket eddig sikerült jól titkolnom. Társaim arcát elnézve kezelésem közben azt éreztem, hogy ez vicces. Senki sem vágott még ilyen képet, miközben a sérült testem kémlelte. Undor, káröröm, düh, szégyen, utálat és így tovább megesett már; az aggodalom, idegesség és fájdalom azonban nem bővítette ezidáig a listát. Tényleg érdeklem őket, nem igaz?
-Máshol is megsérültél, ugye? - kérdezett rá a csapat reménye, mire nem szándékoztam választ adni. Természetesen, mindenemet foltok ékesítették, de hogy ezek az elvetemültek levetessék velem az összes ruhám arra nem készültem fel lelkileg, így haboztam míg tudtam. Sajnos nem volt túl sok időm a nyugalomra. Végül minden sebem kezelésre került általuk, aztán elérkezett a mondat, amire azt mondtam ennyi elég lesz.
-És OTT mi a helyzet? - mutatott az alsóm felé Hope.
-Köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok, de ennyi segítség bőven elég volt. - szedtem össze ruháimat és indultam el valamilyen irányba, csak a közelükbe ne kelljen maradnom. Annál az élménynél, hogy hat pasi levetkőztet fél pucérra és megfogdos, kevés kellemetlenebb szituációt éleltem meg. Hála nekik most ezt is megtapasztalhattam. Náluk ez komolyan normális? Nem gondolják, hogy ez már egy kicsit túl közeli kapcsolatot enged feltételezni? Mindenesetre, legalább a sérüléseim kezelve lettek. Kicsit jobb érzés most, hogy tudom nem fogok meghalni a következő pillanatban elállíthatatlan vagy belső vérzés jóvoltából. Elképesztő milyen profik az ilyesmiben. Hol tanulhatták? Egyáltalán miért van szükségük erre?


Csendben egymás mellett ülve a tenger suhogását hallgatva és a hullámok ringását nézvén léteztünk egyik pillanatról a másikra. Miért ilyen meghitt ez? Merengő tekintetét látván úgy érzem ellágyul szívem. Mire gondolhat most?
-Aggódtam. - szólalt fel halkan. -Aggódtam amikor elvállaltad azt a munkát. Én voltam, aki erőltette, hogy le kell téged állítanunk. Aztán jött az a csetepaté... Féltem, hogy bajod fog esni. Ragaszkodtam hozzá, hogy segítenünk kell neked, de te csapdába csaltál minket. - íriszeiben gyötrelem honolt, ahogyan felém emelte őket, majd ismét a vízjárás felé. Mielőtt szólhattam volna, folytatta. - Reméltem, hogy miután minket megtámadtak téged hagynak majd futni és békében fogsz tudni élni. Tévedtem. Elbántak veled. Ezerszer jobban, mint velünk és eltűntél. Senki sem tudta hol járhatsz. Hyung én féltelek. Majd kicsattantam, amikor végre megleltünk, még a borzalmas körülmények ellenére is. Szerencsére a sebeidet is idejében el láttuk, de mi lett volna ha nem találunk meg? Lehet, hogy már halálra fagytál volna, vagy ki tudja mi lenne veled. Megígéred, hogy nem fogsz elszökni előlünk ismét? - étcsokoládé barna riadt szempárja engem fürkészett, átszúrva szívem ereit, halálra késztetve ezzel mozgatóizmom. Így igaz. Azok az aggodalmas pillantások nagy mértékben tőle származtak. Mindig is azt sugározta felém valamilyen oknál fogva, hogy számítok neki. Az elején még irritálónak tartottam ezt a fajta gyerekes ragaszkodást egy olyan ember felé, mint én, de mostanra mindent megadnék érte, hogy örökké én birtokolhassam. Mit a testvéreimtől nem kaphattam meg, azzal az idő alatt ő mind megajándékozott. Érdekeltség, szeretet, törődés és egy kisöcs ki felnéz rám. Mikkel a nővérem és az öcsém még csak hitegetni se merészeltek. A bátyám pedig teljes valójával ellentétbe ment velem. Nem bántam amikor végleg búcsút mondtak nekem. Eszembe se jutna hiányolni azt az életet, vagy őket. Azonban ez a család, ezek a testvérek.. Úgy érzem, ők fontosak lesznek számomra, sőt már most is azok. Azt hiszem, én is az ő számukra.

-Megígérem! - tettem fel jobb kezem, jelezve szavaim hitelességét. Hogy komolyan gondoltam e magam sem tudom, de nemet mondani neki nem lennék képes.
-Köszönöm! Ajánlom, hogy ne verj át ismét! - figyelmeztetett, majd könnyei megeredtek. Magamhoz húztam nyugtatásképpen.
Így zárult első estém a második, de annál valósabb családommal. A móló szélén, egy alig tizennyolc éves kamasz társaságában, ki összesírja a kedvenc és egyben egyetlen pulóverem, a csodás éjszakai égbolt alatt, a megállíthatatlanul suhanó vízcseppek sokaságát bámulva.